A műanyag és a műanyaghulladék a szó átvitt és konkrét értelmében is átszövi életünket: ott van mindennapi használati tárgyainkban, élelmiszereink nagy részének csomagolásában, az életmentő vakcina fecskendőjében, és – mikroszkopikus méretben – még ivóvizünkben, sőt, szerveinkben is. A modern élet velejárója, teljesen nélkülözni vagy kiváltani valószínűleg sosem fogjuk, a növekvő mennyiségű műanyaghulladék ugyanakkor egyre nagyobb problémát jelent ökoszisztémánknak. Az eldobható műanyagok forgalmazásának uniós tilalma, a körkörös gazdaság esélyei, a szemléletváltást akadályozó tévhitek és látszatmegoldások, a hulladékgazdálkodás hierarchiája mind összefügg ezzel a hihetetlenül komplex témával – nemrégiben mindezekről beszélgettünk a műanyagkérdés hazai szakértőivel.

Látáskárosultak, akik sokszor több száz kilométert gyalogolnak azért, hogy szemorvoshoz jussanak; és egy elhivatott magyar orvos, aki a kongói dzsungel közepén felállított műtőjében adja vissza a látását rengeteg helyinek: ők a főszereplői aktuális, Cataracta című kiállításunknak. Legutóbbi rendezvényünkön a képek főszereplője, dr. Hardi Richárd, és a képek készítője, a Hardi doktort közel két hónapon keresztül kísérő sajtófotós, Hajdú D. András volt vendégünk. Ezen az estünkön a fotóssal és a sokak által „korunk Albert Schweitzerének” tartott szemorvossal McMenemy Márk beszélgetett tapasztalataikról és élményeikről, valamint a nemzetközi és uniós fejlesztés kérdéseiről.

Portugália a magyarok szemében általában egy kicsit misztikus és fura, ugyanakkor szerethető, és nagyon vonzó vidék; izgatja a fantáziánkat, és vágyunk rá, hogy eljussunk ebbe a különleges országba. Ezt sugallja például Egressy Zoltán Portugál című drámája, a Honeybeast Portugál című száma, vagy az utóbbi évek egyik legsikeresebb filmes alkotása, a „Van valami…” is, ahol a főhősnek egyértelmű, hogy Portugáliába kell utaznia az Erasmus ösztöndíjjal. Az irodalmi, filmes és zenei példák mellett, megerősíti ezt az ELTE portugál szakának vezetője is: Portugália az, ahova Magyarországról általában mindenki szívesen, kíváncsisággal és izgalommal telve utazik, és onnan soha nem tér vissza csalódottan.

Portugália sok szempontból – lakosság és összterület, vagy épp a „sírva vígadás” (fado) különleges képessége miatt – hasonlít Magyarországra. A portugálokról általában tudjuk, hogy erősek fociban, hogy fővárosuk hangulatos utcáin aranyos kis villamosok járnak, vagy hogy a borosüvegünk parafa dugója jó eséllyel tőlük származik. De mi egyebet lenne még érdemes tudnunk erről a távoli és vonzó országról és lakóiról? És ők mit tudnak és gondolnak rólunk? Egy csésze Európa sorozatunk legutóbbi estjén Szederkényi Olga vendégeivel ezekre a kérdésekre kereste a választ, annak apropóján, hogy az unió legnyugatibb országa idén ünnepli EU-s csatlakozása harmincadik évfordulóját.

Az óceán…

Maria José Teixeira de Morais Pires nagykövet asszony elsőként az óceán jelentőségét emelte ki: a portugálok életét mindig meghatározta a víz közelsége. Az óceán az, ami Portugáliát elválasztja másoktól, egyben összeköti más nemzetekkel és a világgal, ami az élelmét és megélhetését adja, és amely segítségével egykor világot hódított. Portugália – Magyarországhoz hasonlóan – nagyon sok támogatást kapott az EU-tól. Az ország uniós csatlakozása segített konszolidálni az 1986-ban még nagyon fiatal demokráciát, a fejlesztési források pedig az ország infrastruktúráját, intézményeit segítettek modernizálni és megerősíteni. A portugálok ezzel tisztában vannak, és általánosságban pozitívan vélekednek országuk uniós tagságáról. Persze EU-kritikus hangokat ott is hallani, kiváltképp az eurozóna stabilitása érdekében korábban bevezetett megszorítások miatt, de ez a komorabb időszak „lassan, úgy tűnik, véget érhet”.

Magyarországon talán kevesen tudják, de Lisszabon mai arculatának kialakításához jelentősen hozzájárult egy magyar származású építész, Carlos Mardel (Mardell Károly). Mardel a Lisszabon belvárosát 1755-ben leromboló földrengés után tagja volt annak az építészi csapatnak, amely a főváros képét újraszabta. Nevéhez kötik a korábban Lisszabonban bevett lapos tető helyett a manzárd-típusú, ablakos kialakítás elterjesztését. A portugál és magyar nép közös történelmének egy másik fontos közös mozzanata volt, amikor Portugália a második világháború, illetve az 1956-os események után sok magyar menekültet fogadott be. Aki nem állt tovább az Egyesült Államokba, vagy nem tért vissza Magyarországra, azok a portugál közösség megbecsült tagjai lettek, és hozzájárultak a portugálokban élő pozitív magyar-kép kialakításához.

A foci…

„Jó foci, jó zene és paprika” – közel negyven évvel ezelőtt így summázta Joaquim Pimpão édesapja, hogy mi vár a fiára Magyarországon, amikor megtudta, hogy a fia hazánkban szeretne továbbtanulni. Pimpão azóta 37 évet töltött el nálunk, ma a portugál kereskedelmi kirendeltség (AICEP) magyarországi vezetője, felesége magyar, akivel Budapesten nevelik négy gyermeküket. Megfogalmazása szerint még mindig ismerkedik a magyar néppel: bár kitűnően beszél magyarul, szerinte a magyarok meglehetősen zárkózottak, amit nagyon nehéz volt megszoknia. Szerinte mi, magyarok ebben túlteszünk a „legszomorkásabb és legzárkózottabb latin népen”. Nagyra becsüli a magyar oktatási rendszert, amely véleménye szerint sokkal erősebb a portugálnál, ugyanakkor a gyerekek szigorúbb fegyelmezése, a megengedő nevelés hiánya először nagyon furcsa volt neki.

Pimpão is úgy gondolja, hogy a portugálokban általában pozitív kép él a magyarokról. Ehhez szerinte jelentősen hozzájárultak a Portugáliában dolgozó magyar sportszakemberek is, akik első sorban a vízi- és kézilabda területén tevékenykednek. Szerinte foci nélkül nem lehet érteni Portugáliát, ami élet-halál komolyságú kérdés szülőhazájában; a szurkolói hűség pedig mindenek felett áll. Ahogy a portugál mondás tartja: „inget, vagy feleséget lehet cserélni, de csapatot nem” – utalva arra, hogy élhet bárhol, a legjobb csapat számára mindig a Sporting CD marad.

A nyelv és az irodalom…

Az est harmadik vendége, Pál Ferenc, az ELTE Portugál Tanszékének vezetője a hetvenes évek óta foglalkozik a portugál nyelvvel, amikor még nagyon „ritka madárnak” számított ezzel az érdeklődésével. Ma az ELTE-n azt tapasztalja, hogy Portugália (a bevezetőben említett misztikussága és vonzósága miatt) és a portugál nyelv rendkívül népszerű a fiatalok körében. A nyelvszakra nem ritka a tíz-tizenötszörös túljelentkezés. Pál Ferenc egyúttal a portugál irodalom, és a sokarcú portugál költő, Fernando Pessoa egyik legjelentősebb magyarországi ismerője és fordítója, akitől az est végén kedvenc versét, az Autopszichográfiát is felolvasta. Sokáig kutatta, hogy miért mondja a magyar, hogy „vígan dudál a portugál”. Vizsgálódása kimutatta, hogy a magyarok e szólásban testet öltő portugálképét valójában egy 19. századi francia operettslágerből önállósodott szállóige ferdítette el.

Ha egy pár napos felfedező túrára készülnénk az országba, akkor szerinte Lisszabon Belém kerülete mindenképpen kötelező. Innen származik a különlegesen finom, tejkrémes Pastéis de Belém sütemény, és ugyanitt látható a Belém-torony, amely egy 16. századi erődítmény az óceán partján. Feltétlenül ajánlja, hogy tegyünk meg pár megállót a híres 28-as villamossal is a fővárosban. Szerinte érdemes még felkeresni a királyi család nyári pihenőhelyét a Lisszabontól kb. 30 kilométerre fekvő Sintrában. Nagyobb kiruccanáshoz pedig Madeira csodálatos szigetét ajánlja, ahol a strelícia (papagájvirág) „úgy nő, mint a gyom”.

Az esten készített képek megtekinthetők Flickr oldalunkon.


Fernando Pessoa: Autopszichográfia

(Kukorelly Endre fordítása)

A költő mindig tettető.
Oly pompásan csinálja,
Ha szenved is, csak úgy tesz ő,
Mintha valóban fájna.

S érzi a fájdalmat, aki
Csak kiolvassa innen.
Nem valódi, s nem tetteti,
Azt érzi, ami nincsen.

És így köröz, és így tolat,
Hogy szolgáljon az észnek
Ez a felhúzós kis vonat,
Amit szívnek becéznek.

Sokan gondolják úgy, hogy a kulturális és kreatív ipar Európa gazdaságának egyik kitörési pontja lehet. A szektor már jelenleg is az uniós munkaerő közel 7,5%-át foglalkoztatja az EU-n belül. Az ötletekre, innovációra, kreativitásra épülő vállalkozások munkahelyeket teremtenek, befektetőket vonzanak, valamint a világon egyedülálló know-how-t építenek. Legutóbbi estünkön a budapesti kreatív szcénát formáló oktatókkal és mentorokkal beszélgetett Gyárfás Dorka arról, hogyan látják Magyarország, Budapest és általában a kreatív magyar fiatalok lehetőségeit ezen a területen.

Kreatív ipar mindenhol

A „kreatív ipar” meghatározásra számos megközelítés létezik: általában ide értjük azokat a tevékenységeket, amelyek kulturális és gazdasági értékkel is bírnak. Ide tartozik az építészet, a zene, általában a művészetek, a bölcsészettudományok, a dizájn, de a reklámszakma, a szórakoztató ipar és sok szempontból akár a szoftvertervezés is. Mint Ács Zoltán, a Design Terminál szakmai igazgatója megjegyezte: a kreatív ipar két legjelentősebb húzóágazata jelenleg a dizájn és a szoftverfejlesztés, illetve az ezekhez kapcsolódó tevékenységek. Megfigyelhető, hogy ez a két ágazat egyúttal valamennyi más iparág „esszenciális részévé kezd válni” – elég csak az autógyártásra gondolnunk. E kettő foglalkoztatja az egész kreatív szektor 60%-át, ezek növekednek a leggyorsabban, és hatalmas lehetőség rejlik bennük.

Hasznos digitális tudás a kezdetektől

Abban valamennyi vendégünk egyetértett, hogy a digitális eszközök manapság nélkülözhetetlenek a kreatív iparágakban. A mostani tízévesek a digitális világba már „belenőnek”, ugyanakkor mindezek okos használatára az iskola nem feltétlenül tanítja meg őket. Ezt a problémát orvosolja többek között a SKOOL kezdeményezése, amelyben tizenéves lányokat tanítanak programozni. A programról Guzsaly Péter, a SKOOL egyik vezetője beszélt. A mai magyar iskolarendszer kevés figyelmet fordít a valóban hasznos informatikai tudás átadására. A lányok még kevésbé találkoznak ilyen lehetőségekkel, holott a programozás előttük is rengeteg kaput nyithat meg. Az elmúlt két évben több mint 1200 fiatal lány vett részt a SKOOL képzésein. A visszajelzések alapján a legnevesebb magyar startupok és hazai techcégek segítségével létrehozott program hatalmas élményt jelent nekik. Hatására többen tervezik, hogy valamilyen informatikai pályára lépnek – amely egyenes utat jelenthet számukra valamely kreatív ágazatba.

Több bátorság kell

Tizenéves korukban a fiatalok még nagyon kreatívak és bátrak, a későbbiekben azonban ez a kezdeményezőkészség és vállalkozószellem mintha kiveszne belőlük. Ezt hasonlóan látja a kreatív fiatalokkal főiskolai / egyetemi szinten foglalkozó dr. Szentpéteri Márton, a MOME docense és dr. Uhl Gabriella, a Budapesti Metropolitan Egyetem oktatója is. Uhl szerint a tehetséges diákok bátortalanságában nagy szerepet játszik az, hogy a fiatalok félnek ötletük sikertelenségétől, a bukástól, és ehhez nem feltétlenül kapnak praktikusan felhasználható tudást az oktatási rendszertől.

Dr. Szentpéteri Márton a többiekkel egyetértett abban, hogy Magyarország legfőbb tőkéje a helyiek „szürkeállománya” lehet. A magyar művészeti egyetemek világszínvonalú kreatív alkotókat képeznek, de ezek a fiatalok sokszor nem tudják a piacon értékesíteni a tudásukat. Szerinte korai tehetséggondozással, több vállalkozási ismerettel lehetne elősegíteni, hogy a fiatalok bátrabban merjenek belevágni valamilyen kreatív vállalkozásba.

Van pár igazán jó példa (Prezi, Ustream, LogMeIn, NNG) arra, hogy Magyarországról is lehet világsikereket elérni egy-egy izgalmas ötlettel. Bár itthon uniós összehasonlításban nagyon alacsony a vállalkozói kedv, a magyar startupok sikerei és a Design Terminál mentorprogramjához hasonló kezdeményezések hatására ez folyamatosan nő.

Budapest, mint régiós kreatív ipari központ

Ács Zoltán a Design Terminál egyik vezetőjeként nagyon optimistán látja Budapest lehetőségeit. Utalt egy friss amerikai tanulmányra, amely a legsikeresebb amerikai kreatív központok létrejöttének feltételeit vizsgálta; azt, hogy miért éppen adott városokban nő a legjobban az átlagfizetés és a foglalkoztatás. A kézenfekvőnek tűnő magyarázatokon kívül (pl. magas színvonalú infrastruktúra és képzések, ösztönző adórendszer, képzett munkaerő) kimutatták, hogy az is fontos, hogy a város változatos kulturális életet is tudjon biztosítani. Ez vonzza ugyanis a kreatív alkotókat és a vállalkozó kedvű kisvállalkozásokat, startupokat. A legjobban teljesítő kreatív központokban a technológiai és a kulturális szegmens egyaránt nagyon erős.

Budapest ilyen szempontból szerinte egyedülálló adottságokkal rendelkezik régiós összehasonlításban. Nemcsak a jól képzett mérnökök, társadalomtudósok, dizájnerek vannak nagy számban jelen, de a kulturális élet is kimagaslóan sokszínű. Ezt igazolják a számok is: a kreatív iparágban dolgozók aránya sehol nem nő olyan ütemben az EU-n belül, mint Magyarországon, a terület évről-évre több embernek ad megélhetést. Mindez azt mutatja, hogy minden adott ahhoz, hogy Budapest – amely szerinte ma olyan, amilyen Berlin volt 10 évvel ezelőtt – rövid időn belül valódi kreatívipari központtá váljon.