Malala, a pakisztáni lány az átlagos tinédzserek életét éli. Mindennapjai olyanok, mint bármelyik fiatal lánynak az Egyesült Királyságban. Iskolába jár, tanul és különböző terveket sző a jövőjéről.

Igaz, ágya felett Angelina Jolie egyik kislánya által készített rajz lóg, és 14 éves korában Madonna személyesen neki dedikált egy dalt. Tavalyi születésnapján Beyoncé köszöntötte Instagramján, az ENSZ-ben felállva, tapssal ünnepelték, és december 10. óta a maga 17 éves korával ő a valaha élt legfiatalabb Nobel-díjas. De Malala volt az is, akit egy tálib fegyveres két évvel ezelőtt közvetlen közelről fejbe lőtt, mert kiállt és számos alkalommal szót emelt a lányok és a gyerekek oktatásának fontossága mellett érvelve – a pakisztáni tálibok ellenében.

Mindez azonban nem változtatott Malalán, a világ legbefolyásosabb tinijén, aki ugyanolyan közvetlen és kedves lány maradt, mint amilyen a rá irányuló hatalmas figyelem előtt volt. Most végre Birminghamben úgy élhet és tanulhat, mint bármely kortársa. A hírről, hogy idén ő kapta meg a béke Nobel-díjat, a tanárától értesült kémiaórán. Jellemző rá, hogy nem akart mulasztani az iskolában, és csak az órák után ment haza és osztotta meg örömét családjával.

Ki valójában Malala, hogyan él most hazájától távol, kényszerű száműzetésben, de a világ figyelmétől övezve, honnan merít erőt és inspirációt, mit ért el küzdelmével és hova vezet országa jövője? Többek között ezekről beszélgetett az Európa Pontban Feledy Botond újságíró legutóbbi vendégünkkel, Malala életrajzi könyvének írójával, a számos díjjal kitüntetett brit haditudósítóval, Christina Lambbel, miközben Lambet saját munkásságáról, kihívásairól és meglátásairól is kérdezte.

Az est két főszereplőjét, Malalát és Lambet közös könyvük, az Én vagyok Malala mellett az is összeköti, hogy mindketten hagyományosan inkább férfiasnak tartott területen dolgoznak: az emberi jogi küzdelem és az ehhez kapcsolódó aktivizmus, valamint a haditudósítás olyan veszéllyel és kockázattal jár, amelyeket jellemzően férfiak vállalnak. Ugyanakkor ezeken a területeken a nők sok esetben jóval hatékonyabban és nagyobb empátiával tudnak közvetíteni; ezt jól példázza Malala és Lamb munkássága is: területükön mindketten kiemelkedő teljesítményt nyújtanak és üzeneteik emberek millióihoz érnek el. Christina Lamb kilenc hónapon keresztül követte a Juszufzaj család mindennapjait és gyűjtött anyagot Malala életrajzi könyvéhez, amelynek megírására a lány kérte fel.

Malala testvéreivel és szüleivel a világ egy olyan konzervatív szegletében nőtt fel, ahol ha egy családba kisfiú születik, napokon keresztül ünnepelnek, de ha lánnyal bővül a család, azt szinte eltitkolják, és a rokonok együttérzésükről biztosítják a családot. Egy ilyen közegben a tanulás sokszor csak a fiúk kiváltsága: a szegény családokban – akár anyagi okokból, akár szélsőséges meggyőződésből, vagy épp a lányok nehezen garantálható biztonsága és a kevés és távoli iskolák miatt – a lányok jellemzőbben szorulnak ki az iskolapadból. Lamb mesélt arról, hogy Malala fellépését egyértelműen progresszív, aktivista apja inspirálta, aki másképp gondolkodik a lányok és a nők társadalmi szerepéről, mint a pakisztániak többsége, és akinek meggyőződése, hogy szűkebb otthonára, a Szvat-völgyre jellemző szegénységből egyedül az oktatás jelenthet esélyt a felemelkedésre. Ő maga több iskolát is létrehozott és vezetett a Szvat-völgyben. Jellegzetes történet ezzel kapcsolatban, hogy Malala születésekor a család által ajándékozott családfára, amelyen hagyományosan kizárólag a férfiágat és férfi öröklődést ábrázolják, az apja rárajzolta Malalát is.

Bár Malalát aktivizmusa miatt évek óta hatalmas nemzetközi figyelem övezi, Christina Lamb szerint ő mégis megmaradt ugyanannak a lánynak, aki korábban volt, és ez szerinte elsősorban a nagyon szoros és szeretetteljes családi légkörnek köszönhető. Malala, amint lehet, szeretne visszaköltözni hazájába, de egyelőre erre kevés esély mutatkozik. A tálibok ugyanis figyelmeztették: ha visszatér Pakisztánba, ismét megkísérlik megölni őt. Egyelőre Birminghamben tanul, ahol biztonságban van, és valószínűleg itt is fejezi be tanulmányait, mert hisz benne, hogy küzdelmében legerősebb fegyvere a tudása. Érdekes ugyanakkor, hogy hazájában nemcsak a tálibok viszonyulnak ellenségesen hozzá, de a lakosság többsége is próbál tudomást sem venni róla; leginkább attól való félelmükből, hogy rosszul járhatnak, ha összefüggésbe hozzák nevüket Malalával. Pakisztánban sokkal kevésbé büszkék rá, mint más muszlim országokban, például Afganisztánban, ahol nagyobb megbecsültség övezi. Lamb elmondása szerint Pakisztánban elterjedt az a nézet, hogy a Malala elleni merénylet nem volt valódi, és nem úgy történt, ahogy az elhíresült: sokan már azt állítják, saját apja lőtte meg Malalát, hogy felhívják a figyelmet magukra. Többen az egészet a nyugat lejárató hadjáratának gondolják, amelynek keretében Pakisztánt megpróbálják rossz színben beállítani a nemzetközi közösség előtt.

Lamb nem adott túl bizakodó választ Pakisztán jövőjével kapcsolatban: amikor a kilencvenes évek végén egyik első kiküldetése ide vezette, még teljesen baráti, biztonságos országba utazhatott. Azóta a helyi szélsőségesek megerősödtek, a mérsékelt erők pedig sokkal kevésbé hallatják a hangjukat. Az ország sokkal veszélyesebbé vált, ahol a nyugati – kiváltképp az amerikai vagy brit – útlevél nem jó ajánlólevél. Külön aggodalomra ad okot az iszlám vallási iskolák, a medreszék térnyerése, amelyek sok fiatal számára a tanulás egyetlen lehetséges módját jelentik. Ezek a szigorú, puritán, vallási mozgalmak által fenntartott intézmények elsősorban az iszlám ideológiát és a Koránt tanítják a diákoknak. sokak szerint ezek az iskolák jelentősen hozzájárulnak a vallási radikalizmus terjedéséhez.

A nők egyenjogúsága, oktatása, szakmai előmenetele és a hatalomban való részvétele ugyanakkor nem csak olyan fejlődő országokban akadályozott, mint Pakisztán. Sok fejlett országban (akár Németországban, vagy az Egyesült Királyságban) uralkodnak még sztereotip elképzelések a nők (felső)oktatásban való részvételéről, illetve dominálnak bizonyos képzéseket férfiak. Lamb szakmája is ilyen, aki elmondta: az egyetemen egyedüli nőként tanult a szakán, és például sosem dolgozott még női hírszerkesztővel. Egyetértett azzal: saját országára is igaz, hogy mind előítéletekben, mind tényszerűen messze vagyunk az egyenlőségtől, egyenlő lehetőségektől. Természetesen ebben nagy szerepet játszik az is, amivel Christina Lambnek is szembesülnie kellett: embert próbáló feladat a választott hivatást felelősségteljesen betölteni, és emellett egyszerre jó édesanyának is lenni.

Szakmájáról beszélve Lamb elmondta: sok változás történt, amióta elkezdte pályáját. Sokkal több már a női tudósító, a kommunikációs lehetőségek pedig egyértelműen rengeteget fejlődtek a telextől a műholdas, azonnali tájékoztatásig. Sajnálatos módon emellett megváltozott a világban a biztonság és a „lefedhető területek” nagysága is: míg pályája elején viszonylag kevés és jól lokalizálható konfliktusos gócpont volt, addigra mára, a terrorizmus erősödésével rengeteg helyre kockázatos már beutazni. Az utóbbi idők nyilvánosságra hozott videói, amelyekben az Iszlám Állam egy-egy nyugati újságírót végez ki, sok pályatársát, így őt is elrettenti attól, hogy a frontvonalból tudósítsanak. Van olyan hely, ahol semmiképpen nem szeretne dolgozni. Ez szerinte mindenképpen frusztráló: a haditudósítók legfontosabb célja, hogy a nyilvánosság erejével segítsék egy-egy konfliktus megoldását, láttassák, milyen példátlan és tűrhetetlen jogsértések és igazságtalanságok történnek szerte a világban, amelyek emberek millióinak életét teszik tönkre.

Ez a küzdelem ugyanakkor néha reménytelennek látszik. Hiába a számos tudósítás, tényfeltáró cikk és figyelemfelkeltés, vannak olyan helyzetek és visszaélések, amelyek hosszas és kitartó munka után is változatlanok maradnak. Lamb számára talán a legfrusztrálóbb ilyen helyszín a Mugabe által irányított Zimbabwe. Éveken keresztül mindent leírt az ott felépített rendszer tapasztalatairól. Mugabe népet sanyargató diktatórikus kormányzásáról, a jogtalan atrocitásokról, indokolatlan erőszakról, kínzásokról, megfélemlítésről, az éhezésről. Lambnek és több munkatársának köszönhetően mindezek a visszaélések már ismertek a nemzetközi közösség előtt, ugyanakkor mindmáig nem sikerült olyan nyomást gyakorolni, amely változást hozott volna a rendszerbe. Az eredménytelenséget látva úgy érezte, hogy értelmetlen ezzel tovább foglalkoznia – ekkor egy jól ismert helyi ellenzéki, emberi jogi ügyvéd tette helyre: ha ő sem hisz benne, hogy változhat a rendszer, és ő sem mondja el történetüket a külföldnek, akkor a reménytelenségben élő zimbabweiek miben higgyenek, mi adjon értelmet küzdelmüknek?

Kellenek ugyanis azok az emberek, akik képesek hinni a nagy ügyekben, és a látszólagos reménytelenség ellenére is kiállnak az igazság mellett. Ilyen Christina Lamb, és ilyen Malala is. A hozzájuk hasonló személyiségek tettei adnak erőt sokaknak egyéni küzdelmükhöz, és ők azok, akik miatt elhisszük: van remény arra, hogy a világ egyszer jobb lesz.

Egyik következő beszélgetésünk főszereplője mindössze 17 éves, de már megkapta a világ legjelentősebb emberi jogi elismeréseit – a Nobel-békedíjat (2014) és az Európai Parlament Szaharov-díját (2013), egy éven belül kétszer szerepelt a Time magazin címlapján és 16. születésnapját az ENSZ külön ünnepnappá emelte. Ő Malala Juszufzaj, a pakisztáni lány, aki hazájában az élete veszélyeztetésével is kiállt elveiért – azért, hogy a lányoknak ugyanolyan joguk legyen tanulni, mint a fiúknak.

Tevékenységéről nemrégiben (ön)életrajzi könyv jelent meg, ennek társszerzőjével, az elismert haditudósítóval, Christina Lambbel beszélgetünk mindarról, amiért Malala küzd: a lányok oktatásáról, a nők egyenjogúságáról és természetesen magáról Malaláról december 12-én, az emberi jogi világnaphoz kapcsolódó programunkon.

Malala aktivizmusa már nagyon korán elkezdődött: mindössze 11 éves volt, amikor elkezdett blogolni álnéven a BBC számára. Blogbejegyzéseiben saját tapasztalatait osztotta meg arról, hogyan él a tálib uralom alá került pakisztáni Szvat-völgyben, mivel tölti mindennapjait egy olyan helyen, ahol a tálibok az iskolák közel felét lerombolták, és megtiltották, hogy a lányok iskolába járjanak. A lány aktív szerepvállalásában fontos szerepe volt és van édesapjának, aki tanárként és egy helyi iskola igazgatójaként mindenben támogatja Malala küzdelmét. Malala hamar kivívta a tálib vezetők ellenszenvét, akik többször megpróbálták elhallgattatni – 2012 októberében egy fiatalember közvetlen közelről fejbe lőtte az iskolából épp hazafelé tartó Malalát, aki majdnem belehalt sérüléseibe. Kis híján mártírt csinált a tálib rendszer Malalából, de ehelyett „az ügy”, a lányok azonos jogaiért való küzdelem ikonjává tette Malalát, aki ma az Egyesült Királyságban, Birminghamben folytatja tanulmányait.

Az ügy pedig igen jelentős: a világon jelenleg csaknem 250 millió fiatal lány nem járhat szabadon iskolába. Ez első sorban a fejlődő országokban jelent problémát, ahol vagy a szegénység miatt (ha egy család nem tudja megengedni magának, hogy minden gyermekét taníttassa, olyankor általában a lányok maradnak ki az iskolából), vagy egyéb világnézeti, vallási meggyőződésből kifolyólag esnek el a lányok a tanulás lehetőségétől, de olyan is van, hogy a messzi iskolába az esetleges erőszak miatt nem engedik el szüleik a lányokat. Pakisztán kimagaslóan rossz mutatókkal rendelkezik ebből a szempontból: az UNESCO felmérései alapján arányaiban itt marad ki a legtöbb gyerek az oktatásból, amelynek nagy része (kb. kétharmada) lány. Pakisztánban a lányoknak csak kicsit több mint a fele jár általános iskolába, középiskoláig mindössze közel egyharmaduk jut el. Nagy visszalépést jelentett ilyen tekintetben a 2008-2009-es talibán uralom, amikor az iskolák több mint 400 iskolát leromboltak, zömében lányiskolákat. Bár ez után a kormányzó erők visszaépítették az iskolákat, de arányaiban még mindig kevesebb a lányiskolák száma.

A Szaharov-díj átvételekor Malala úgy fogalmazott: „egy ország nem a hadserege által hatalmas, hanem az mutatja meg az erejét, hogy mennyire iskolázottak állampolgárai”. A pakisztáni tinédzser szerint több segítséget kell kapniuk azoknak a gyerekeknek, akik nem tanulhatnak. „Ezeknek a gyerekeknek nem Iphone-ra, X-boxra, Playstationre és csokoládéra van szükségük. Csak egy könyvet és egy tollat szeretnének” – mondta.

Az Európai Parlament mindig is fontosnak tartotta az emberi jogok védelmét, és immár 26 éve jutalmazza a Szaharov-díjjal a szabadságjogok védelmezőit. A díjjal azokat a kivételes személyiségeket tüntetik ki, akik az intolerancia, a fanatizmus és elnyomás ellen harcolnak.

A könyv társszerzője, az est vendége Christina Lamb a világ egyik legismertebb külügyi tudósítója, aki 1987 óta tudósít Pakisztánról és Afganisztánról. Oxfordban és a Harvardon végezte tanulmányait, öt alkalommal nyerte el az Év Brit Külügyi Tudósítója-díjat, valamint neki ítélték a Prix Bayeux-t, a haditudósítóknak járó legrangosabb európai díjat is. 2007-ben részt vett Karacsiban Benazír Bhuttó kampánykörútján, ahol több tucat ember lett öngyilkos bombamerénylők áldozata. Jelenleg a Sunday Timesnak dolgozik, férjével és fiával London és Portugália között ingázik.

A rendezvény ingyenes, de regisztrációhoz kötött, regisztrálni a Szaharov@prime-time.hu címre küldött e-maillel lehet. Szeretettel várunk minden érdeklődőt a beszélgetésen, részleteket az esemény Facebook oldalán találtok.

Boritókép forrása: Flickr / DFID (CC BY 2.0)

Mikor kiderült, hogy az Európai Unió kapja idén a Nobel-békedíjat, a közösség vezetői számára egyértelmű volt, hogy az ezzel járó pénzösszeggel a háború első számú áldozatait kell segítenie: a gyerekeket, akiket megfosztottak annak lehetőségétől, hogy békében nőjenek fel. Európában, az európai integrációnak köszönhetően ma már szinte elképzelhetetlen a háború, de ez sajnos nincs így a világ minden szegletében. Manapság a világban zajló konfliktusok áldozatainak 90 százaléka civil, az áldozatok fele pedig gyerek, a konfliktusok miatt hétmillió gyerek él menekültként, 12,4 millió pedig a saját hazájában belső menekültként.

Az EU ezért saját forrásokból megduplázta az összeget, és konfliktuszónákban – a szíriai és a kolumbiai határon, Pakisztánban, Etiópiában és Kongóban – élő gyerekek életminőségének, biztonságának javítására fordítja. A támogatásból az EU csaknem 23 ezer konfliktus sújtotta gyereket támogat az egész világon; a konfliktusterületeken dolgozó partnerei segítségével gyerekbarát létesítményeket hoz létre és hozzáférést biztosít számukra az alapfokú oktatáshoz. „Az oktatás előmozdításával egyben a békének is esélyt adunk arra, hogy tartóssá váljék. Azt akarjuk, hogy »a háború gyerekei« »a béke gyerekeivé« váljanak” – mondta José Manuel Barroso.

Elismerés egy béketeremtő kezdeményezésnek: Nobel-békedíjas az Európai Unió

Bárhonnan nézzük, az Európai Unió – ahogy azt alapítói megálmodták – „békeprojekt”, amely a korábban a háborúk során egymásnak feszülő és egymás vérét ontó európai nemzetek megbékélésére, az európai háború örök ellehetetlenítésére épült.

A fiatalok vágyai, álmai és félelmei generációnként változnak – mást kíván magának egy mai tinédzser, mint amiről akár szülei, akár nagyszülei álmodtak ifjúkorukban. A mai fiatalok – ha anyagi akadálya nincsen – választhatnak, hogy hova (melyik európai országba) utaznak a nyári szünidőben, modern technikai eszközök százai közül válogathatnak, és ha épp akarják, akár más országok iskoláiban tanulhatnak. Szüleiknek ez a széles választási lehetőség még nem volt adott – az ország zártsága nem tette lehetővé a külföldi kiruccanásokat, sem hosszabb, sem rövidebb távon, erről legfeljebb álmodozhattak negyven évvel ezelőtt. Az előző rendszerben a rendelkezésre álló anyagi javak sem mutattak olyan változatosságot, mint ma.

A mostani nagyszülők, dédszülők generációja azonban még ennél is többet nélkülözött: ők még emlékezhetnek a háború borzalmaira, személyesen élhették meg milyen az, amikor az ember alapvető szükségleteiben korlátozott – a háború időszakában fő motivációik a túlélés, a biztos menedék vagy az élelemhez jutás voltak.

Mára ez elképzelhetetlen a fejlett Európában – és bár hajlamosak vagyunk erről megfeledkezni, ebben elvitathatatlan érdeme van az Európai Uniónak. A megbékélés a motorja annak a közösségnek, amelyben – az alapító atyák terve szerint – a korábbi halálos ellenségek működnek együtt, és ellenségeskedésüket a gazdasági egymásrautaltság váltja fel. Ezen alapul az először gazdasági, mára sokkal szélesebb körre kiterjedő együttműködés, amely hozzájárult az európai országok újjáépítéséhez, gazdaságuk felemelkedéséhez.

Ezt a mára talán kissé elfeledett motívumot jutalmazta a Nobel-bizottság a Nobel-békedíjjal. A díj emlékeztet minket arra, hogy az európai béke és a békében együttműködő európai országokra épülő Európai Unió, amelyet ma természetesnek gondolunk, hosszas munka eredménye. Ezt az értéket pedig fel kell ismernünk, és meg kell becsülnünk, hogy az európai béke a következő generációk számára is természetes lehessen. Ahogy Martin Schulz fogalmazott, az elismerés mindannyiunké; kezdve az európai egységeszme képviselőitől – akik közel hatvan éve megálmodták ezt az együttműködést – egészen a tagországok valamennyi polgáráig.

Ugyanakkor ez az elismerés kötelezettséggel is jár: nem dőlhetünk hátra, hiszen sajnos van még a világban tennivaló annak érdekében is, hogy ez a béke ne csak a fejlett Európa kiváltsága legyen – ezt szimbolizálja a „béke gyermekei” projekt is. Bízunk benne, hogy az új kezdeményezés hatása érzékelhető lesz sok ezer fiatal számára, és hosszú távon valóban a világ legrászorultabb emberei iránti európai uniós elkötelezettség jelképévé válhat majd, ahogy az uniós vezetők szeretnék.

Kép forrása: © European Union