"Hiszek Európában, nem hiszek a nacionalizmusban" - interjú Yann Arthus-Bertrand-nal

Európai gondolkodók sorozatunk legutóbbi vendégeként – Human című dokumentumfilmje kapcsán – tartott előadást az Európa Pontban Yann Arthus-Bertrand francia fotós, filmes és környezetvédő aktivista. Az előadás után néhány kérdésünkre is válaszolt.

Sok mindennel foglalkozik, fotósként, filmesként vagy környezetvédőként határozza meg magát?

Egyik sem. Csak egy egyszerű ember vagyok, aki próbálja megfejteni az élet értelmét. Mielőtt fotózni kezdtem, sokáig tudós vagy kutató szerettem volna lenni, ilyen jellegű tanulmányokat is folytattam. De az életem megváltozott, amikor rájöttem, hogy az emberi működés mekkora terhet ró a bolygóra. A fotózás mellett pedig tévésorozatokat, filmeket készítek, de aktivistaként is tevékenykedem. Leginkább talán újságírónak tartom magam, akinek küldetéstudata van.

A Human különleges film, mivel semmiféle narráció nem hallható benne, a szöveg, amit hallunk a világ teljesen különböző tájain élő emberektől származik. Mi volt a célja ezzel az alkotással?

Szeretném megmutatni a világnak, hogy mennyire különbözőek, sokfélék, mégis mennyire ugyanolyanok vagyunk. A Humanhez 60 országban forgattunk, ahol több mint kétezer embernek tettük fel ugyanazt a negyven kérdést. Teljesen eltérő hátterű emberekről van szó, földművelő, katona, halálraítélt is van köztük. A filmnek nem célja, hogy kommentáljon bármit, csupán figyel az emberekre. Ha valaki megnézi – mindenkinek javaslom, hogy tegye meg, a YouTube-on ingyenesen elérhető, ráadásul ott több olyan videó is van, ami a teljes filmben nem szerepel –, a végére egy kicsit jobban embernek érzi majd magát. Ez azért van, mert mind ugyanolyanok vagyunk.

A filmben megjelennek az önre annyira jellemző tájképek is. Mit gondol, az emberi működés milyen módon pusztítja a legjobban ezt a környezetet, a bolygót?

Nem én vagyok a legalkalmasabb arra, hogy ezt a kérdést megválaszoljam. Én csak egy újságíró vagyok, aki próbálja végezni a dolgát. Eközben viszont fontosnak tartom, hogy a szeretetről beszéljek, ugyanis a szeretet mindennek a kulcsa. Igyekszem kevesebb cinizmussal tekinteni a világra. Rengeteg feszültséget látok, sok kisebb léptékű történést, mint például a berlini kamionos támadás. De lehet, hogy a feszültség egyszer csak egy nagyobb kaliberű esemény formájában robban majd ki. Vagy az is elképzelhető, hogy ez a sok kisebb feszültség egyszer csak összeadódik. Nem tudom, ezzel kapcsolatban bizonytalan vagyok, rengeteg bennem a kétség. Csak annyit tehetek – és ez számomra nagyon fontos –, hogy igyekszem magam is hozzájárulni a nagy közös egészhez. Ezt franciául úgy mondják, hogy „mindenki hozzon egy követ a falhoz”. Csak nem egy falról van szó, hanem az egész világról. A lényeg, hogy megértsük, mik is vagyunk valójában.

Például vegetáriánusok?

Ez csak egy dolog, de én ezt nem szeretném előírni senkinek. Ha valaki szeret húst enni, egy kicsit mindig ehet. Én akkor lettem vegetáriánus, amikor elkezdtem a környezeti terheléssel foglalkozni. Akkor azt mondtam, hogy aki húst eszik, fájdalmat eszik. Ma az összes emlős 98 százalékát az emberek és a háziasított állatok teszik ki. Az összes többi emlős a fennmaradó két százalék. Az a probléma, hogy a hús elvesztette az értékét. Amikor fiatal voltam, nem ettünk minden nap húsos ételeket, különleges alkalmak voltak, amikor ilyesmi került az asztalra. Most viszont senkit sem érdekel, ez pedig káros a bolygóra nézve. A fiam példáját ajánlanám mindenki figyelmébe, ugyanis ő vegán, szerintem ez a legjobb megoldás.



Szóval akkor még nincs minden veszve, csak jobban oda kell figyelnünk egymásra?

Inkább azt mondanám: már nincs időnk arra, hogy pesszimisták legyünk. Egy biztos: cselekednünk kell, én ezt is teszem. A Human-ben ott vannak a válaszok: muszáj együtt élnünk és osztoznunk egymással, ez a túlélésünk kulcsa. A probléma az, hogy a civilizációnk a növekedésen alapul és ez megöli a bolygót. Túlhalászás, a mezőgazdaság kizsigerelése, a biodiverzitás rombolása – ezek mind abból fakadnak, hogy a legteljesebb kényelemre törekszünk, de a kényelemtől senki sem lesz boldog. Ha valaki ma Franciaországban él, az megteheti, hogy kevesebbet fogyasszon: csak annyit, amennyire valóban szüksége van.

Megosztás és együttélés helyett azonban önzés és széthúzás tapasztalható egyre több helyen is, ehhez elég csak szétnézni Európában.

Nem tudom a megoldást erre a kérdésre, csak azt tudom, hogy nehéz az emberségünket a félelmeink fölé helyezni. Ezt látom Magyarországon is, de az a helyzet, hogy olyan politikát kapunk, amilyet megérdemlünk. A minket képviselő emberek nem bátrabbak vagy ügyesebbek nálunk. Mégis hagyjuk, hogy azt csinálják, amit csinálnak, holott a politikusok feladata az lenne, hogy azt tegyék, amit az emberek szeretnének.

Mindezek fényében hogyan látja Európa jelenlegi helyzetét?

Hiszek Európában. Úgy gondolom, a nacionalizmus a legrosszabb dolog a világon. Mindannyian világpolgárok vagyunk. Talán egy picit közelebbről látom ezeket a dolgokat, mert sokat dolgozom menekültekkel. A probléma a vezetőinkkel van, akik a nacionalizmusra építenek, mert így sokan retteghetnek attól, hogy elveszítik a munkájukat és az anyanyelvüket. Én francia vagyok, franciául beszélek. Szeretem az országomat, de nem gondolom, hogy valaha képes lennék az életemet áldozni érte. Talán meghalnék állatokért, a családtagjaimért, vagy olyasvalakiért, akit szeretek. De soha nem tudnék meghalni városokért vagy országokért. Ráadásul ma már az online térben mindez értelmét veszti: megszűntek a határok, és miközben itt ülök, beszélhetek emberekkel Afrikában vagy épp Kanadában.

Világpolgárokként az egész világért felelősek vagyunk?

Ez a kulcsa mindennek. Ha megértjük, hogy a világban mi történik, és ha megértjük, hogy mindezért mi magunk vagyunk a felelősek. Mindannyian a részei vagyunk ennek, ha eszünk, ha szavazunk, ha vásárolunk, ha háborúzunk. Ezek mind a mi döntéseink, senki sem kényszerít arra, hogy itt vagy ott vásároljunk, vagy háborúba induljunk egy másik ország ellen.

Fel kell tennünk a kérdést, hogy az élet maga micsoda? Az élet csupán a születés és a halál. Mind meghalunk előbb-utóbb, viszont ha csak ezt tartjuk szem előtt, akkor nincs számunkra remény. Nézzen rám, 71 éves vagyok! Amikor születtem, még csak kétmilliárd ember élt a Földön, ma már hétmilliárd. A világ teljesen megváltozott, én sem úgy élek, ahogy az apám élt és, a fiaim sem úgy élnek, ahogy én. Az emberek szerepe azonban mindig is az volt, hogy megpróbálják jobbá tenni ezt a világot. Mert egy valami biztos: ha így folytatjuk, tönkre fogjuk tenni az életet a bolygón. A Nature című magazinban olvastam egy cikket a hatodik nagy kihalási hullámról – ez engem is érint. Nem tudom, hogy erre a problémára mi a megoldás – talán az, ha megtanulunk egymás mellett élni, a gyerekeink számára példát mutatni és kicsit visszaemlékezni olyan dolgokra, mint az etika és az erkölcs. Elfelejtettük ezeket a fogalmakat, de számomra mindig is nagyon fontosak maradtak.