Malala, a pakisztáni lány az átlagos tinédzserek életét éli. Mindennapjai olyanok, mint bármelyik fiatal lánynak az Egyesült Királyságban. Iskolába jár, tanul és különböző terveket sző a jövőjéről.

Igaz, ágya felett Angelina Jolie egyik kislánya által készített rajz lóg, és 14 éves korában Madonna személyesen neki dedikált egy dalt. Tavalyi születésnapján Beyoncé köszöntötte Instagramján, az ENSZ-ben felállva, tapssal ünnepelték, és december 10. óta a maga 17 éves korával ő a valaha élt legfiatalabb Nobel-díjas. De Malala volt az is, akit egy tálib fegyveres két évvel ezelőtt közvetlen közelről fejbe lőtt, mert kiállt és számos alkalommal szót emelt a lányok és a gyerekek oktatásának fontossága mellett érvelve – a pakisztáni tálibok ellenében.

Mindez azonban nem változtatott Malalán, a világ legbefolyásosabb tinijén, aki ugyanolyan közvetlen és kedves lány maradt, mint amilyen a rá irányuló hatalmas figyelem előtt volt. Most végre Birminghamben úgy élhet és tanulhat, mint bármely kortársa. A hírről, hogy idén ő kapta meg a béke Nobel-díjat, a tanárától értesült kémiaórán. Jellemző rá, hogy nem akart mulasztani az iskolában, és csak az órák után ment haza és osztotta meg örömét családjával.

Ki valójában Malala, hogyan él most hazájától távol, kényszerű száműzetésben, de a világ figyelmétől övezve, honnan merít erőt és inspirációt, mit ért el küzdelmével és hova vezet országa jövője? Többek között ezekről beszélgetett az Európa Pontban Feledy Botond újságíró legutóbbi vendégünkkel, Malala életrajzi könyvének írójával, a számos díjjal kitüntetett brit haditudósítóval, Christina Lambbel, miközben Lambet saját munkásságáról, kihívásairól és meglátásairól is kérdezte.

Az est két főszereplőjét, Malalát és Lambet közös könyvük, az Én vagyok Malala mellett az is összeköti, hogy mindketten hagyományosan inkább férfiasnak tartott területen dolgoznak: az emberi jogi küzdelem és az ehhez kapcsolódó aktivizmus, valamint a haditudósítás olyan veszéllyel és kockázattal jár, amelyeket jellemzően férfiak vállalnak. Ugyanakkor ezeken a területeken a nők sok esetben jóval hatékonyabban és nagyobb empátiával tudnak közvetíteni; ezt jól példázza Malala és Lamb munkássága is: területükön mindketten kiemelkedő teljesítményt nyújtanak és üzeneteik emberek millióihoz érnek el. Christina Lamb kilenc hónapon keresztül követte a Juszufzaj család mindennapjait és gyűjtött anyagot Malala életrajzi könyvéhez, amelynek megírására a lány kérte fel.

Malala testvéreivel és szüleivel a világ egy olyan konzervatív szegletében nőtt fel, ahol ha egy családba kisfiú születik, napokon keresztül ünnepelnek, de ha lánnyal bővül a család, azt szinte eltitkolják, és a rokonok együttérzésükről biztosítják a családot. Egy ilyen közegben a tanulás sokszor csak a fiúk kiváltsága: a szegény családokban – akár anyagi okokból, akár szélsőséges meggyőződésből, vagy épp a lányok nehezen garantálható biztonsága és a kevés és távoli iskolák miatt – a lányok jellemzőbben szorulnak ki az iskolapadból. Lamb mesélt arról, hogy Malala fellépését egyértelműen progresszív, aktivista apja inspirálta, aki másképp gondolkodik a lányok és a nők társadalmi szerepéről, mint a pakisztániak többsége, és akinek meggyőződése, hogy szűkebb otthonára, a Szvat-völgyre jellemző szegénységből egyedül az oktatás jelenthet esélyt a felemelkedésre. Ő maga több iskolát is létrehozott és vezetett a Szvat-völgyben. Jellegzetes történet ezzel kapcsolatban, hogy Malala születésekor a család által ajándékozott családfára, amelyen hagyományosan kizárólag a férfiágat és férfi öröklődést ábrázolják, az apja rárajzolta Malalát is.

Bár Malalát aktivizmusa miatt évek óta hatalmas nemzetközi figyelem övezi, Christina Lamb szerint ő mégis megmaradt ugyanannak a lánynak, aki korábban volt, és ez szerinte elsősorban a nagyon szoros és szeretetteljes családi légkörnek köszönhető. Malala, amint lehet, szeretne visszaköltözni hazájába, de egyelőre erre kevés esély mutatkozik. A tálibok ugyanis figyelmeztették: ha visszatér Pakisztánba, ismét megkísérlik megölni őt. Egyelőre Birminghamben tanul, ahol biztonságban van, és valószínűleg itt is fejezi be tanulmányait, mert hisz benne, hogy küzdelmében legerősebb fegyvere a tudása. Érdekes ugyanakkor, hogy hazájában nemcsak a tálibok viszonyulnak ellenségesen hozzá, de a lakosság többsége is próbál tudomást sem venni róla; leginkább attól való félelmükből, hogy rosszul járhatnak, ha összefüggésbe hozzák nevüket Malalával. Pakisztánban sokkal kevésbé büszkék rá, mint más muszlim országokban, például Afganisztánban, ahol nagyobb megbecsültség övezi. Lamb elmondása szerint Pakisztánban elterjedt az a nézet, hogy a Malala elleni merénylet nem volt valódi, és nem úgy történt, ahogy az elhíresült: sokan már azt állítják, saját apja lőtte meg Malalát, hogy felhívják a figyelmet magukra. Többen az egészet a nyugat lejárató hadjáratának gondolják, amelynek keretében Pakisztánt megpróbálják rossz színben beállítani a nemzetközi közösség előtt.

Lamb nem adott túl bizakodó választ Pakisztán jövőjével kapcsolatban: amikor a kilencvenes évek végén egyik első kiküldetése ide vezette, még teljesen baráti, biztonságos országba utazhatott. Azóta a helyi szélsőségesek megerősödtek, a mérsékelt erők pedig sokkal kevésbé hallatják a hangjukat. Az ország sokkal veszélyesebbé vált, ahol a nyugati – kiváltképp az amerikai vagy brit – útlevél nem jó ajánlólevél. Külön aggodalomra ad okot az iszlám vallási iskolák, a medreszék térnyerése, amelyek sok fiatal számára a tanulás egyetlen lehetséges módját jelentik. Ezek a szigorú, puritán, vallási mozgalmak által fenntartott intézmények elsősorban az iszlám ideológiát és a Koránt tanítják a diákoknak. sokak szerint ezek az iskolák jelentősen hozzájárulnak a vallási radikalizmus terjedéséhez.

A nők egyenjogúsága, oktatása, szakmai előmenetele és a hatalomban való részvétele ugyanakkor nem csak olyan fejlődő országokban akadályozott, mint Pakisztán. Sok fejlett országban (akár Németországban, vagy az Egyesült Királyságban) uralkodnak még sztereotip elképzelések a nők (felső)oktatásban való részvételéről, illetve dominálnak bizonyos képzéseket férfiak. Lamb szakmája is ilyen, aki elmondta: az egyetemen egyedüli nőként tanult a szakán, és például sosem dolgozott még női hírszerkesztővel. Egyetértett azzal: saját országára is igaz, hogy mind előítéletekben, mind tényszerűen messze vagyunk az egyenlőségtől, egyenlő lehetőségektől. Természetesen ebben nagy szerepet játszik az is, amivel Christina Lambnek is szembesülnie kellett: embert próbáló feladat a választott hivatást felelősségteljesen betölteni, és emellett egyszerre jó édesanyának is lenni.

Szakmájáról beszélve Lamb elmondta: sok változás történt, amióta elkezdte pályáját. Sokkal több már a női tudósító, a kommunikációs lehetőségek pedig egyértelműen rengeteget fejlődtek a telextől a műholdas, azonnali tájékoztatásig. Sajnálatos módon emellett megváltozott a világban a biztonság és a „lefedhető területek” nagysága is: míg pályája elején viszonylag kevés és jól lokalizálható konfliktusos gócpont volt, addigra mára, a terrorizmus erősödésével rengeteg helyre kockázatos már beutazni. Az utóbbi idők nyilvánosságra hozott videói, amelyekben az Iszlám Állam egy-egy nyugati újságírót végez ki, sok pályatársát, így őt is elrettenti attól, hogy a frontvonalból tudósítsanak. Van olyan hely, ahol semmiképpen nem szeretne dolgozni. Ez szerinte mindenképpen frusztráló: a haditudósítók legfontosabb célja, hogy a nyilvánosság erejével segítsék egy-egy konfliktus megoldását, láttassák, milyen példátlan és tűrhetetlen jogsértések és igazságtalanságok történnek szerte a világban, amelyek emberek millióinak életét teszik tönkre.

Ez a küzdelem ugyanakkor néha reménytelennek látszik. Hiába a számos tudósítás, tényfeltáró cikk és figyelemfelkeltés, vannak olyan helyzetek és visszaélések, amelyek hosszas és kitartó munka után is változatlanok maradnak. Lamb számára talán a legfrusztrálóbb ilyen helyszín a Mugabe által irányított Zimbabwe. Éveken keresztül mindent leírt az ott felépített rendszer tapasztalatairól. Mugabe népet sanyargató diktatórikus kormányzásáról, a jogtalan atrocitásokról, indokolatlan erőszakról, kínzásokról, megfélemlítésről, az éhezésről. Lambnek és több munkatársának köszönhetően mindezek a visszaélések már ismertek a nemzetközi közösség előtt, ugyanakkor mindmáig nem sikerült olyan nyomást gyakorolni, amely változást hozott volna a rendszerbe. Az eredménytelenséget látva úgy érezte, hogy értelmetlen ezzel tovább foglalkoznia – ekkor egy jól ismert helyi ellenzéki, emberi jogi ügyvéd tette helyre: ha ő sem hisz benne, hogy változhat a rendszer, és ő sem mondja el történetüket a külföldnek, akkor a reménytelenségben élő zimbabweiek miben higgyenek, mi adjon értelmet küzdelmüknek?

Kellenek ugyanis azok az emberek, akik képesek hinni a nagy ügyekben, és a látszólagos reménytelenség ellenére is kiállnak az igazság mellett. Ilyen Christina Lamb, és ilyen Malala is. A hozzájuk hasonló személyiségek tettei adnak erőt sokaknak egyéni küzdelmükhöz, és ők azok, akik miatt elhisszük: van remény arra, hogy a világ egyszer jobb lesz.

Európai gondolkodók sorozatunkban kortárs európai véleményformálókat látunk vendégül és faggatunk az EU jelenéről és jövőjéről, akik az Európa újragondolásáról indított párbeszédhez kapcsolódóan fejtik ki, mit gondolnak a jelenlegi Európáról és benne az Unióról, hogyan látják a közösség jelenlegi szerepét és jövőjét.

A sorozat első két tudósa (Tomáš Sedláček cseh közgazdász, illetve Jürgen Habermas német filozófus) után legutóbb egy művész, a világhírű lengyel filmrendező, Krzysztof Zanussi volt a vendégünk, aki nemcsak világot járt és világszerte elismert művész, de a rendszerváltás utáni időszakban diplomata is volt. Zanussi a Színház- és Filmművészeti Egyetemen tartott előadás és egy kötetlenebb beszélgetés keretében osztotta meg az érdeklődőkkel gondolatait. A legfontosabbakból válogatva foglaljuk most össze az elhangzottakat (az Európa Pontban Mészáros Antónia volt beszélgetőpartnere).

1989-ben a Szolidaritás győzött Lengyelországban, újratemették Nagy Imrét, a berlini falat vésővel és csákánnyal ostromolták, Prágában, a Vencel téren pedig óriási tömegek tüntettek – ezek a képek járták be a világsajtót a „csodák évében”. Kelet- és Közép-Európán végigsöpört a forradalom szele, megindult a demokratikus átalakulás hosszú folyamata, amely a mai egyesült Európához vezethetett. A tüntetőknek minden országban megvoltak a maguk, szimbolikus, mozgósító dalai, ezekből a rendszerváltó dalokból mutatjuk be nektek a legismertebbeket – harmadik, utolsó válogatásunkban a „déli” rendszerváltó országokból: Bulgáriából, Romániából és Szlovéniából. (Korábbi gyűjtéseinket itt és itt találjátok.)

Bulgária

Aз Съм Просто Човек (Csak egy ember vagyok)

A dalban a korabeli ideológia teljes elutasítása és a bolgár emberek szabadság utáni vágya fejeződik ki. A dalt Kiril Maricskov, a Scsurtcite (Щурците / Tücskök) frontembere szerezte az 1990-es választási kampány során, amely az ellenzék himnuszává vált. A Scsurtcite a mai napig az egyik legjelentősebb bolgár rockbanda, bár Maricskv az utóbbi időben már inkább szólóprojektekben dolgozik, a zenekar 2007-ben ünnepelte fennállásának 40. évfordulóját.

Szöveg, zene: Kiril Maricskov

Előadók: Kiril Maricskov és a Scsurtcite

Románia

Desteapta-te române! (Ébredj fel, ó, román!)

Az „Ébredj fel, ó román” a forradalom dala Romániában. A dal az 1848-as forradalom alatt született; szövegében a román nemzet gyökereire utal és önrendelkezésre szólít fel, így azóta is ez a dal a hazafiság dala, amely valamennyi nemzeti megmozdulás alkalmával felcsendült, amikor a román nép a függetlenségéért és szabadságáért küzdött. Így természetesen ezt énekelték az 1989-es események alkalmával is, így ez a román rendszerváltás egyik legfontosabb dala, amely azóta egyben Románia (és 1994-ig Moldova) nemzeti himnusza is.

Szlovénia

Zdravljica (Áldomás)

Zene: Stanko Premrl; szöveg: France Prešeren

Az Áldomás nem csak a forradalom, hanem egész Szlovénia dala. Szövege France Prešeren 1844-es Áldomás című versén alapszik, amelyet később Stanko Premrl zenésített meg. A költemény születésekor Szlovénia a Habsburg birodalom része volt, a vers a szlovének függetlenségi vágyát fogalmazza meg. A dalt a nyolcvanas években újra felfedezték, és a szlovén függetlenség legfontosabb kifejezőjévé vált. 1988-ban, mikor négy ellenzéki újságíró politikai pere zajlott, ettől voltak hangosak az utcák. A Zdravljica lett a független Szlovénia nemzeti himnusza, amelynek szövege az Áldomás hetedik versszaka. A himnusz első sora feltűnik a szlovén veretésű 2 eurós érmén is.

A válogatás, és a leírások a Bundesstiftung zur Aufarbeitung der SED-Diktatur és az Európai Bizottság Kommunikációs Főigazgatósága által kiadott „Sound of Revolution” válogatás CD-jén és kiadványán alapszik.

(A szövegek magyarra átültetése a legtöbb esetben szabad, nem irodalmi igényű fordítás, amelynek célja, hogy a szövegek egy-egy jellemző része megismerhető legyen magyarul is – természetesen örömmel fogadjuk a szebb vagy pontosabb változatokat.)

Borítókép: Fortepan / Erdei Katalin (CC BY-SA 3.0)

Az Európai Parlament mindig is fontosnak tartotta az emberi jogok védelmét és 1988 óta jutalmazza a Szaharov-díjjal a szabadságjogok védelmezőit. A díjjal azokat a kivételes személyiségeket vagy csoportokat tüntetik ki, akik az intolerancia, a fanatizmus és elnyomás ellen harcolnak, egyben felhívja a figyelmet a díjazottak ügyére és a különböző, világszerte jellemző emberi jogi visszásságokra.

Érdekes, hogy díjat arról a Szaharovról nevezték el, akinek nevéhez a hidrogénbomba, az emberiség egyik legpusztítóbb fegyverének feltalálása is kapcsolódik. Érthetőbb a névválasztás azonban, ha tudjuk, hogy ugyanez a Szaharov volt az, aki már a hatvanas évektől kezdődően szót emelt az emberi jogok és a politikai áldozatok védelmében, az akkori Szovjetunióban. Szaharov végzetes találmánya mellett az oroszok emlékezetében az egyik első ellenzéki személyiségként, polgárjogi aktivistaként él, aki már a szovjet időkben is kiállít az egyetemes értékek mellett. Szaharov megalkuvást nem ismerő életútja vitathatatlanul a változások élesztője volt a Szovjetunióban – többek között ezen erőfeszítéseiért ítélték neki 1975-ben a Nobel-békedíjat, a döntőbizottság szavaival elve „az emberiség lelkiismeretének szóvivője volt”. Sem a súlyos fenyegetések, sem a száműzetés nem tudta megtörni ellenállasát.

A díjat idén adták át 26. alkalommal, a korábbi kitüntetettek sorában találunk filmrendezőt, ügyvédet, orvost, gyereküket kereső édesanyákat, politikusokat, aktivistákat; és olyan neveket, mint a volt dél-afrikai elnök, Nelson Mandela, Kofi Annan volt ENSZ-főtitkár, a Riporterek határok nélkül, vagy az arab tavasz aktivistái. A díj megalapítása óta többször is előfordult, hogy a kitüntetettek nem tudták személyesen átvenni azt, mert országuk hatóságai megtiltották nekik. Néhányan közülük – például a kubai Guillermo Fariñas és a szintén kubai Asszonyok Fehérben nevű szervezet tagjai – évekkel később mégis átvehették a díjat. A díj eddigi története során 37 személyt vagy szervezetet tüntettek ki 29 országból: hatot Ázsiából, ötöt a közel-keleti és észak-afrikai régióból (MENA), ötöt Kelet-Európából, ötöt Afrikából, négyet Dél-Amerikából, hármat a Balkán-régióból, három díjat pedig nyugat-Európai ország vagy nemzetközi szervezet kapott.

Idén a Parlament a kongói Denis Mukwegét tüntette ki, a lázadók által elkövetett nemi erőszak áldozatává vált több ezer nő és lány testi és lelki rehabilitálása érdekében végzett munkájának elismeréseként. Mukwege fáradhatatlanul küzd a nők jogaiért és a kongói természeti erőforrások megszerzéséért folyó harcok megszüntetéséért. Ő maga is áldozattá vált 2012-ben, amikor fegyveresek elfoglalták az otthonát, és lányait fegyverrel fenyegették, családjával ekkor Európába szökött. 2013-ban tért vissza a Kongói Demokratikus Köztársaságba, amikor egy napi egy dollárnál is kevesebből élő nők csoportja összeállt, hogy megvegye számára a hazaútra szóló jegyet. Jelenleg a Panzi kórházban él, amelyet ő is vezet.

A díjra az Európai Parlament egy nagyobb csoportja tehet javaslatot, amelyek közül az emberi jogokhoz kapcsolódó tevékenységű szakbizottságok választják ki a három döntőst. A díjazottról végül az Elnökök értekezlete dönt, az 50 000 eurós díjazással is járó elismerést az EP novemberi, strasbourgi ülésén adják át.

Szaharov-díjhoz kapcsolódó programunkon, 12-én a 2013-as kitüntetett, Malala életrajzi könyvének társszerzőjével, Christina Lambbal beszélgetünk, regisztráció az eseményre: szaharov@prime-time.hu.

További információ a díjról és a díjazottakról:

• Díjazottak, magyarul portréval
• Összefoglaló kiadvány a díjról és a kitüntetettekről
• Tanulmány a díj hatásáról

Csak kétféle ember létezik a világon: kutyások és macskások. Ez sokaknál nem döntés kérdése, sokkal inkább hitvallás vagy valami eleve elrendelt dolog – a kutyás nem érti, mit eszik a hízelkedő-doromboló, álságos és lusta szőrmókon a gazdája, míg a másik oldalnak a lihegős, mindenhol jelölős-szaladgálós, rossz szagú és nagyétkű lény tartása érthetetlen. E szembenállás valószínűleg kibékíthetetlen, átjárás nem nagyon létezik. (A felcsattanó döntésképtelenek hadáról most az egyszerűség kedvéért nem veszünk tudomást – a lelkük mélyén ők is tudják, hogy igazából csak az egyik csoporthoz tartoznak. ;-) )

Úgy éreztük, egy ilyen jelentős kérdést nem hagyhatunk feldolgozatlanul: utánanéztünk tehát, az EU országaiban melyik ország inkább kutyás, melyik inkább macskás.

Az infografikához a FEDIAF (Európai Állateledel Ipari Szövetség) legfrissebb éves összefoglalóját vettük alapul. A térképen az adott országban többségben élő háziállatként tartott kedvencek száma volt a meghatározó - Magyarországon például a legutóbbi felmérés szerint összesen 2,25 millió macska és 2,1 millió kutya élt az állatbarát háztartásokban.

Egyik következő beszélgetésünk főszereplője mindössze 17 éves, de már megkapta a világ legjelentősebb emberi jogi elismeréseit – a Nobel-békedíjat (2014) és az Európai Parlament Szaharov-díját (2013), egy éven belül kétszer szerepelt a Time magazin címlapján és 16. születésnapját az ENSZ külön ünnepnappá emelte. Ő Malala Juszufzaj, a pakisztáni lány, aki hazájában az élete veszélyeztetésével is kiállt elveiért – azért, hogy a lányoknak ugyanolyan joguk legyen tanulni, mint a fiúknak.

Tevékenységéről nemrégiben (ön)életrajzi könyv jelent meg, ennek társszerzőjével, az elismert haditudósítóval, Christina Lambbel beszélgetünk mindarról, amiért Malala küzd: a lányok oktatásáról, a nők egyenjogúságáról és természetesen magáról Malaláról december 12-én, az emberi jogi világnaphoz kapcsolódó programunkon.

Malala aktivizmusa már nagyon korán elkezdődött: mindössze 11 éves volt, amikor elkezdett blogolni álnéven a BBC számára. Blogbejegyzéseiben saját tapasztalatait osztotta meg arról, hogyan él a tálib uralom alá került pakisztáni Szvat-völgyben, mivel tölti mindennapjait egy olyan helyen, ahol a tálibok az iskolák közel felét lerombolták, és megtiltották, hogy a lányok iskolába járjanak. A lány aktív szerepvállalásában fontos szerepe volt és van édesapjának, aki tanárként és egy helyi iskola igazgatójaként mindenben támogatja Malala küzdelmét. Malala hamar kivívta a tálib vezetők ellenszenvét, akik többször megpróbálták elhallgattatni – 2012 októberében egy fiatalember közvetlen közelről fejbe lőtte az iskolából épp hazafelé tartó Malalát, aki majdnem belehalt sérüléseibe. Kis híján mártírt csinált a tálib rendszer Malalából, de ehelyett „az ügy”, a lányok azonos jogaiért való küzdelem ikonjává tette Malalát, aki ma az Egyesült Királyságban, Birminghamben folytatja tanulmányait.

Az ügy pedig igen jelentős: a világon jelenleg csaknem 250 millió fiatal lány nem járhat szabadon iskolába. Ez első sorban a fejlődő országokban jelent problémát, ahol vagy a szegénység miatt (ha egy család nem tudja megengedni magának, hogy minden gyermekét taníttassa, olyankor általában a lányok maradnak ki az iskolából), vagy egyéb világnézeti, vallási meggyőződésből kifolyólag esnek el a lányok a tanulás lehetőségétől, de olyan is van, hogy a messzi iskolába az esetleges erőszak miatt nem engedik el szüleik a lányokat. Pakisztán kimagaslóan rossz mutatókkal rendelkezik ebből a szempontból: az UNESCO felmérései alapján arányaiban itt marad ki a legtöbb gyerek az oktatásból, amelynek nagy része (kb. kétharmada) lány. Pakisztánban a lányoknak csak kicsit több mint a fele jár általános iskolába, középiskoláig mindössze közel egyharmaduk jut el. Nagy visszalépést jelentett ilyen tekintetben a 2008-2009-es talibán uralom, amikor az iskolák több mint 400 iskolát leromboltak, zömében lányiskolákat. Bár ez után a kormányzó erők visszaépítették az iskolákat, de arányaiban még mindig kevesebb a lányiskolák száma.

A Szaharov-díj átvételekor Malala úgy fogalmazott: „egy ország nem a hadserege által hatalmas, hanem az mutatja meg az erejét, hogy mennyire iskolázottak állampolgárai”. A pakisztáni tinédzser szerint több segítséget kell kapniuk azoknak a gyerekeknek, akik nem tanulhatnak. „Ezeknek a gyerekeknek nem Iphone-ra, X-boxra, Playstationre és csokoládéra van szükségük. Csak egy könyvet és egy tollat szeretnének” – mondta.

Az Európai Parlament mindig is fontosnak tartotta az emberi jogok védelmét, és immár 26 éve jutalmazza a Szaharov-díjjal a szabadságjogok védelmezőit. A díjjal azokat a kivételes személyiségeket tüntetik ki, akik az intolerancia, a fanatizmus és elnyomás ellen harcolnak.

A könyv társszerzője, az est vendége Christina Lamb a világ egyik legismertebb külügyi tudósítója, aki 1987 óta tudósít Pakisztánról és Afganisztánról. Oxfordban és a Harvardon végezte tanulmányait, öt alkalommal nyerte el az Év Brit Külügyi Tudósítója-díjat, valamint neki ítélték a Prix Bayeux-t, a haditudósítóknak járó legrangosabb európai díjat is. 2007-ben részt vett Karacsiban Benazír Bhuttó kampánykörútján, ahol több tucat ember lett öngyilkos bombamerénylők áldozata. Jelenleg a Sunday Timesnak dolgozik, férjével és fiával London és Portugália között ingázik.

A rendezvény ingyenes, de regisztrációhoz kötött, regisztrálni a Szaharov@prime-time.hu címre küldött e-maillel lehet. Szeretettel várunk minden érdeklődőt a beszélgetésen, részleteket az esemény Facebook oldalán találtok.

Boritókép forrása: Flickr / DFID (CC BY 2.0)

Decemberi programunk két téma – kiváló kortárs (magyar és külföldi) filmek, és jelentős nemzetközi díjak – köré épül. E kettő metszetében is kínálunk jó időtöltést: kétnapos filmfesztiválunk az Európai Parlament Lux-filmdíjához kapcsolódik. Levetítjük 2014 két, talán legjobb magyar filmjét, az Utóéletet és a „VAN... filmet”, de eljön hozzánk a Nobel-békedíjas és Szaharov-díjas pakisztáni lány, Malala életrajzi könyvének brit írója is.

Erős filmes programmal indítjuk a hónapot: a Lux-filmdíjhoz kapcsolódó Lumière filmfesztiválunk december 4-i, első napján két idei magyar filmet láthattok nálunk, melyek számos nemzetközi elismerésben részesültek. A vetítések után pedig a rendezőkkel beszélgetünk. Elsőként Zomborácz Virág Utóélet című filmjét láthatjátok Gálffi Lászlóval és egy amatőr színésszel, Krisfóf Mártonnal a főszerepekben. A film tele van abszurd jelenetekkel, amiben „végig jófajta humor a jussunk, térdcsapkodós, percekkel később is nevetős, belegondolós és magunkon is mosolygós. Szóval a legjobb fajtából való.” Másodikként Reisz Gábor VAN valami furcsa és megmagyarázhatatlan című filmjét vetítjük. Sokak szerint a Török Ferenc rendezte Moszkva tér óta ez a leghatásosabb generációs film. A Moszkva térben budapesti fiatalok épp az érettségire készültek a rendszerváltás évében, a VAN pedig a mai húszas-harmicas éveiben járó korosztály budapesti mindennapjainak nagyon pontos korrajza. És végre egy magyar film, amit a hazai filmkritikusok is egyöntetűen szerettek. Mi erre csak ráerősíteni tudunk, úgyhogy megtekintése „a mai harmincasoknak kötelező”.

A filmfesztivál második napján az idei Lux-díj egyik legnagyobb esélyesét, a lengyel-dán koprodukcióban készült Ida című filmet vetítjük. Az Európai Parlament a Lux-díjat minden évben olyan európai mozifilmnek adományozza, amely témájában az európai értékeket, szolidaritást, integrációt dolgozza fel. Az Ida egy apácának készülő lány történetét meséli el, ahogy szembesül családja történetével egy közeli rokon segítségével. „A lengyel filmiskola legnagyobb alkotásainak stílusában fogant Ida megrendítő, kiemelkedő képi világú dráma, amelyben a két nő intim története finoman összefonódik a közép-európai történelmi háttérrel.” A vetítés után Bognár Péterrel, a LUX-díj döntőbizottságának magyar tagjával beszélgetünk. (A részvétel a kétnapos filmfesztiválon ingyenes, de regisztrációhoz kötött: lux@prime-time.hu.)

December 12-én az emberi jogi világnaphoz és a Szaharov-díjhoz kapcsolódóan a világhírű haditudósító, Christina Lamb lesz a vendégünk, aki a 2013-ban Szaharov-díjjal, 2014-ben pedig Nobel békedíjjal kitüntetett Malala Juszufzai életrajzi könyvét írta. A Szaharov-díjat az Európai Parlament 1988-ban alapította, és évente ítéli oda az emberi jogok védelméért és a gondolatszabadságért. A díj névadója Andrej Dmitrijevics Szaharov, az 1975-ös Nobel-békedíj kitüntetettje.

Malala, a ma 17 éves pakisztáni lány azért kapta ezeket az elismeréseket, mert hazájában a talibán erőszakkal szembeszállva kiállt a lányok oktatáshoz való jogáért. „Szegénység van, nincs mindenhol szabadság, van ahol a félelem és a terror uralkodik. De van remény. Azért vagyunk itt, hogy segítsünk ezeknek a gyerekeknek, hogy kiálljunk értük, hogy cselekedjünk” – mondta a díj átvételekor. Az est folyamán Az én, Malala című könyvről, a lányok oktatásáról és a nők egyenjogúságáról beszélgetünk Christina Lambbal.

Az Európa Pont minden decemberi programjának részletes leírása az Európa Pont Facebook oldalán olvasható. Valamennyi program ingyenes, szeretettel várunk minden érdeklődőt!

2014. november 9-én volt 25 éve, hogy a Németországot évtizedeken át kettéosztó falat ledöntötték – történelmi esemény volt ez nemcsak Németország, de a kelet-közép-európai országok demokratizálódási folyamatában is. Ennek állítottunk emléket az alábbi infografikával: