„Minden projekt okot ad az idealizmusra” – nők a szegénységről, fejlesztésről

Fehér, európai nőként Fekete-Afrikában vagy Indiában nehéz elkerülni a „fehér ember kulturmissziójának” sztereotípiáit – legutóbbi estünk három vendége számos esetben került olyan választási helyzet elé, mikor el kellett dönteniük: mikor és milyen esetben avatkozhatnak be a segítés szándékával egy adott helyi közösség mindennapjaiba. A kulturális relativizmus és az emberi jogok univerzalizmusa – két sokszor konfliktusba kerülő szemléletmód, ezen ellentét feloldásában néha a vendégeinknek is szerepe volt. Hány arca van a szegénységnek? Vannak általánosan használható fejlesztési minták? Mit jelent az afrikaiaknak a fejlett országok segítsége, és hogyan kezelik ugyanezt Indiában? Mitől „jó” egy segélyprogram? Ehhez hasonló kérdésekről beszélgetett vendégeivel az est háziasszonya, a fejlesztés európai évének nagykövete, Al Ghaoui Hesna.

Mindhárom vendégünkben közös, hogy a maguk eszközeivel nyújtottak és nyújtanak támogatást a világ szegényebb régióiban élő asszonyoknak és gyerekeknek. Ketten közülük fejlesztési szakemberek – Sasvári Adél több nagy nemzetközi szervezet kötelékében dolgozott már a nők jogaiért, Krishnan-Somos Anna pedig a multik világát hátrahagyva, piaci alapon szerveződő mikrohitel-programokkal nyújt segítséget indiai nőknek és családoknak. Harmadik vendégünk, Lángh Júlia pedig sikeres újságírói karrierjét otthagyva állt óvónőnek a világ egy eldugott szegletében, amelynek élményeit több könyvében is feldolgozta.

Lángh Júlia Párizsban, már sikeres karrierépítés után, ötvenéves kora körül döntött úgy, hogy kipróbál valami újat, és egy apróhirdetésre jelentkezve óvónőként kezdett el dolgozni Niger szívében, egy kétezer fős kis faluban egy évig, ahol se villany, se víz nem volt bevezetve a házakba. Kint leginkább a férfiakkal tudott kommunikálni, akik kijárván az iskolát, beszéltek franciául, de kézzel-lábbal megértették egymást a helyi asszonyokkal is, akik négy különböző nyelven beszéltek azon a területen, ahol ő dolgozott. Kintléte során számos olyan helyzettel találkozott, amelybe szívesen beavatkozott volna, hogy „jobban” (pl. higiénikusabban) csináljanak valamit a helyiek – de végül legtöbbször inkább nem folyt bele a helyiek szokásaiba. A „jó volt ez apáinknak, jó lesz ez nekünk is” mentalitás nagyban meghatározta a helyiek viselkedését, amely egyszerre fejezi ki a helyiek hagyománytiszteletét, ugyanakkor ez lehet sok tevékeny, jobbítási vágynak a kerékkötője is.

Sasvári Adél szintén Fekete-Afrikában, többek között a Kongói Demokratikus Köztársaságban szerzett tapasztalatot, ahol az évtizedek óta tartó konfliktus miatt a helyiek az állam helyett leginkább a nemzetközi fejlesztési szervezetektől várnak és kapnak segítséget mindennapjaikhoz. Szerinte Kongóban és még sok helyen Afrikában szinte elvárás a helyiektől, hogy az ott felmerülő problémákat – legyen az járvány vagy természeti katasztrófa – a helyi képviselettel rendelkező nemzetközi szervezet orvosolja. Ez a fajta hozzáállás nem segíti a hosszú távú fejlesztéseket. Számos olyan program fut jelenleg is ezeken a területeken, amelyek célja a helyi közösségek, bennük kiemelten a nők támogatása; szerinte a maradandó eredmények elérésének a kulcsa a helyiek bevonása („participatory planning”) az adott lokális probléma megoldásába. Mindemellett alapvető fontosságú, hogy egy nemzetközi fejlesztési program kellő megalapozottsággal – kutatással, a helyi problémák és igények pontos felmérésével – kezdődjön, és gondos utókövetéssel záruljon – ám a gyakorlat azt mutatja, hogy a szűkös források miatt ezen megelőző és utókövető részek esnek leginkább áldozatul a spórolásnak.

Adél mesélt egy nagyon érdekes módszerről, amelyben a helyiekkel beszélgetve mérik fel az adott közösségben a férfiak és a nők tevékenykedését – feladataikat, (fizetett és nem fizetett) munkával töltött idejüket, pihenőidejüket, költéseiket, terheiket. A gyakorlat szinte minden esetben hasonló eredményekre vezetett: a nők a mindennapokban átlagosan háromszor annyi (!) munkát végeznek, mint a férfiak, ugyanakkor a családi kassza elköltésébe szinte egyáltalán nem szólhatnak bele. A felmérés eredményeképp a férfiak hajlandóak voltak ezt az aránytalanságot csökkenteni, és három tevékenységet megneveztek, amelyekben a továbbiakban segítettek asszonyaiknak. (Ez jellemzően a víz- és tűzifahordás, valamint a gyerekek fürdetése volt). A program nem avatkozott be a helyiek életébe, de tükröt tartott a helyiek élete elé, amelynek hatására a férfiak rászánták magukat, hogy enyhítsék a nők terheit.

A támogatott fél bevonásának fontosságát hangsúlyozta Krishnan-Somos Anna is, aki azt is kiemelte, hogy a szegénység megélése és az emberek reakciója a segítségre teljesen más Indiában, mint Afrikában. Bár tagadhatatlan, hogy Indiában is milliók élnek szegénységben, az alaphelyzet azonban merőben más, mint mondjuk egy közép-afrikai országban. India megsínylette a gyarmati időszakot, ugyanakkor rengeteg dolgot kapott is a brit birodalom részeként: egy nyelvet, amit a világ bármelyik részén megértenek, fejlett infrastruktúrát és nem utolsósorban a demokráciát. A demokratikus berendezkedés és a demokratikus gondolkodás meghatározza az emberek mindennapjait, természetesen a nagyon erős spiritualitás mellett. Anna szerint az indiaiak teljesen másképp viselik a szegénységet, mint például a legrászorultabbak Afrikában: ők nem elszenvedik és beletörődően eltűrik a szegénységet, sokkal inkább méltósággal viselik, és felelősségüknek érzik, hogy aktívan tegyenek a változásért.

Jól mutatja ezt a logikát a helyi mikrohitelek működése is: a többnyire mindössze 100-150 dollár nagyságú hitelt (amely többek között a helyi nők üzletfejlesztését támogatja) a programban részt vevők 97%-ban visszafizetik, amely világszinten is szinte páratlan eredmény. Anna a szegénység piaci alapú felszámolásában hisz, ahol a rászorulók valamilyen piaci igényt kielégítve, produktív tevékenységgel képesek lehetnek akár hosszú távra is megalapozni megélhetésüket és élethelyzetük javulását. A módszer nem egyedülálló, a mikrohitelezést közel húsz éve alkalmazzák a nemzetközi segélyezés egy típusaként világszerte, nők számára is. Anna szerint ennek az a titka, hogy az asszonyokat – éljenek akár Újdelhi egyik túlzsúfolt negyedében, egy fekete-afrikai ország eldugott falujában vagy Észak-Magyarország szegényebb mikrorégiójában – összeköti a közös vágy: azt szeretnék, hogy gyereküknek egyszer jobb legyen, mint nekik volt.

Természetesen nincsen általános „recept” a nemzetközi fejlesztési programokhoz, de van, ami mintául szolgálhat a világ más régióiban is, kellő körültekintéssel és mindenekelőtt az érintettek megfelelő bevonásával. Ennek fontosságát alátámasztja számos „félresikerült jótékonykodás” is. Vigyázni kell, hogy egy másik kultúrkörből mit ítélünk meg segítségnek, mert egy-egy beavatkozás könnyen nem szándékolt negatív következményekkel járhat, ha nem ismerjük megfelelően a kontextust. Két új kecske a másik kettő mellé segítségnek tűnhet egy szegény gazdálkodónak – viszont adott esetben azt eredményezheti, hogy a gondjukat a gyereknek kell viselnie, aki emiatt nem járhat iskolába. A leterhelt feleségnek nagy segítségnek tűnhet, ha például konyhai feladataiban segítséget kap a férjétől – de van olyan kultúra, ahol ez szinte egy halálos ítélettel ér fel, mivel a helyi hiedelem úgy tartja, hogy egy férj csak akkor munkálkodhat az asszony konyhájában, ha az megbabonázta – boszorkányságért pedig akár hallállal lakolhat. Egy ivóvízzel el nem látott településnek úgy tűnhet, hogy hatalmas ajándék a vezetékes víz – de ha tudjuk, hogy a kútra járás a helyi asszonyok egyetlen lehetősége a szociális életre, akkor mindjárt másképp fest egy ilyen ötlet is.

A sokszor kilátástalannak tűnő helyzetek nem szabad, hogy a világ jobbításáért küzdők kedvét szegjék. „Az embernek meg kell őriznie kezdeti idealista lelkesedését, mert minden projekt okot ad az idealizmusra” – hangzott el az est végén. Mert csak így sikerülhet.

Képek: lira.hu, Sasvári Adél