„Amíg jó barátaim vannak, és jó emberek vesznek körül, nem vagyok fogyatékos”

Legutóbbi beszélgetésünk három vendégét a sikereken és elismertségen kívül más is összeköti. A sport mindegyikük életében nagy szerepet játszott vagy játszik jelenleg is és mindhárman baleset vagy műhiba következtében lettek mozgásukban korlátozottak, és sikereiket ennek ellenére – vagy épp ennek következtében – érték el. Szekeres Pál, Molnár Marietta Laura és Deák Bill Gyula: legutóbb ők hárman beszélgettek McMenemy Márkkal az Európa Pontban arról, milyen ma Magyarországon mozgássérültként élni, hogyan látják, mennyire befogadó és támogató a mai magyar társadalom és mi adott és ad nekik erőt ahhoz, hogy az extra kihívásokat nap mint nap legyőzzék.

Szekeres Pál olimpikonból lett paralimpikon – ő az egyetlen sportoló a világon, aki az épek és a sérültek között is érmet szerzett. Egy baleset következtében kényszerült kerekesszékbe 1991-ben, a sport azóta is meghatározó szerepet tölt be életében, aktív sportolóként, majd sportvezetőként és állami tisztségviselőként is rengeteget tett a mozgásukban korlátozott sportolók (és nem sportolók) körülményeinek javításáért. Nehéz volt elfogadnia és megszoknia balesete után új helyzetét, újrakezdenie a sportot és beállnia a „sor végére” sérültként. De – ahogy fogalmazott – mindig vannak bennünk olyan rejtett tartalékok, amelyet ha kell, mozgósítani tudunk, így történt vele is. A baleset utáni év nagyon küzdelmesen telt, tele csalódással és kudarccal, de az első siker viszonylag gyorsan jött, amikor kerekesszékes vívóként Európa-bajnokságot nyert. Szerencsére megmaradt az energia, amit korábban a vívásba fektetett, és elkísérte további sportpályafutásában. „Fontos, hogy amit csinálunk, nagyon szeressük, és tudatában kell lenni annak, hogy mindezt magunkért is csináljuk” – szerinte a küzdelemnek csak így van értelme.

Molnár Marietta Laura hét éve, huszonéves korában bénult le deréktól lefelé egy baleset következtében. Közel három évbe tellett, míg belátta és elfogadta, hogy soha nem fog felépülni, és élete végéig kerekesszékhez lesz kötve; mindaddig abban bízott, hogy gyógytornával és fizikoterápiával javítható az állapota. Ő leginkább szüleinek akart bizonyítani. Makacssága adott neki erőt a mindennapi küzdelmekhez, amelyből rendesen kijutott neki, mikor kerekesszékesként (ismét) elköltözött a családi házból és önállóan új életet kezdett. Korábban sosem sportolt komolyabban, igazi sportolóvá már sérülése után vált, amikor csatlakozott a Suhanj! csapatához, amely a fogyatékkal élőket (köztük mozgás- és látássérülteket) támogatja a sportolásban. Azóta a csapat egyik alaptagja lett, és a sport új színt és sok új barátot hozott az életébe. „Amíg barátaim vannak és jó emberek vesznek körül, nem vagyok fogyatékos” – mondja ezzel kapcsolatban. A futásokon handbike-kal több tíz kilométereket is teker versenyeken, amelyeken teljes értékű sportolóként vesz részt társaival. Hétvégénként a Margit-szigeten edzenek, ahol „suhanj-kék” színű ruházatukról könnyű megtalálni őket. (A csapathoz bárki csatlakozhat, aki kedvet érez hasonló kihívásokhoz, akár sérültként, akár épként: segítő önkénteseket mindig örömmel fogadnak!)

Deák Bill Gyula 11 éves korában veszítette el egyik lábát egy szerencsétlen sérülés és egy orvosi műhiba következtében, holott előtte sportolónak készült: remekül focizott. A szerencsétlenség után nem látta értelmét az életének, de „szerencsére bejött a beatzene, és jó hangom volt, vagy jól ordibálok” – mondta pályája kezdetéről. A zene új értelmet adott az életének, különleges hangjának köszönhetően bebizonyította, hogy „fél lábbal is lehet eredményeket elérni Magyarországon”, amely igazolja, hogy sosem szabad feladni. Sikerei ellenére rengeteg akadállyal kellett megküzdenie pályafutása során: a Szíriusz együttesbe azért nem mehetett, mert nem volt „képernyő- és színpadképes” – ahogy akkor fogalmaztak. De ő ennek ellenére énekelt tovább, és hatalmas sikereket ért el: „nem adtam fel: én amíg élek, énekelni akarok. Utat akarok mutatni a hozzám hasonlóaknak és örömet szerezni az embereknek” – mondta ezzel kapcsolatban. Többek között ezért is vállalta el a felkérést, hogy a Főkefe (Fővárosi Közterület-fenntartó Zrt.) arca legyen, és ebben a szerepében különböző fórumokon hívja fel a figyelmet a megváltozott munkaképességűek munkaerőpiaci rehabilitációjára, amelyért a Főkefe is sokat tesz.

Az est vendégei egyetértettek abban, hogy az utóbbi évtizedekben rengeteg pozitív változás történt Magyarországon. Amíg a kilencvenes években egy színházi látogatás megszervezése is hatalmas kihívást és feladatot jelentett kerekesszékkel, addig mára a közintézmények nagy része már akadálymentesített, és a jelenleg a parlament előtt lévő fogyatékosügyi program körül formálódó szokatlan összpárti konszenzus is bizalomra ad okot. Szekeres Pál szerint a helyes akadálymentesítéshez három dolog kell: a pénz egyedül nem elég, valójában a szakértelem és a megfelelő szemlélet az elsődleges. Ha e két utóbbi nincs meg a döntéshozókban és általában az emberekben, akkor a világ összes pénze sem elég az igazi változáshoz (lásd az elmúlt hetek egyik köznevetség tárgyává vált fejlesztését, amikor egy 20 cm magas lépcsőt korlátlifttel akadálymentesítettek). Szerinte a kerekesszékesek még mindig csodabogárnak számítanak, és hatalmas szemléletváltozásra van szükség, hogy ez megváltozzon. „Elsősorban fejben kell akadálymentesnek lenni – mondta –, el kell fogadni, hogy mi kerekesszékesek vagyunk, nekünk meg úgy kell viselkednünk, hogy ezt elfogadják”. És akkor létrejöhet egy olyan társadalom, amelyben a kerekesszékes nemcsak akkor tud az ép emberekhez hasonló módon érvényesülni, ha átlagon felüli tehetséggel bír.

Képek: Deák Bill Gyula Facebook oldala, kormany.hu, suhanj.hu