Folytatjuk „Öt legjobb film” sorozatunkat – ebben könyvek után filmklasszikusokat ajánlunk a figyelmetekbe. Célunk egy-egy ország öt jelentős filmjének rövid bemutatása. Olyan listát igyekeztünk összeállítani, amelyek képet adnak az ország filmművészetéről, közelebb viszik a nézőt kultúrája megismeréséhez, és sokat mondanak az ország lakóiról, történelméről is. Természetesen minden ilyen lista szubjektív – vitassátok, egészítsétek ki saját ötleteitekkel, kedvenceitekkel, ajánljatok további filmeket! A személyes vélemények és a témában íródott hasonló válogatások alapján íme svéd listánk:

#1: Jan Troell: Emigránsok (Utvandrarna, 1971)

Válogatásunkat egy nagy klasszikussal kezdjük, amely könyvként is a kötelezők között kap mindenhol helyet. A Vilhelm Moberg négykötetes nagy svéd eposzából készült kétrészes film első részét 1971-ben öt Oscar-díjra is jelölték, köztük a legjobb külföldi filmnek járó kategóriában. Jan Troell rendezése sokáig a valaha készült legdrágább svéd filmnek számított, főszerepben a svéd filmművészet két emblematikus színészével, Max von Sydowval és Liv Ulmannal.

A történet az 1850-es évektől az 1930-as évekig hazájukat elhagyó több mint egymillió svédnek állít emléket. Egy smålandi csoport emigrációját követi Svédországból Minnesotába, középpontban Karl Oskar Nilson, felesége, Kristina és gyerekeik történetével. A kivándorlók közt mindenki másért hagyja el szülőföldjét: van, aki vallási hovatartozása miatt, van, aki a jobb megélhetés reményében, az éhínség elől, van, akit hatalmas ambíciói hajtanak az új világ felé.

#2: Ingmar Bergman: Fanny és Alexander (Fanny och Alexander, 1982)

A listából természetesen nem hagyható ki a svédek legelismertebb rendezője, Ingmar Bergman, akinek munkássága az egész világ filmkészítésére nagy hatással volt. Nincs olyan jelentős svéd filmrendező, akit valamilyen kontextusban ne hasonlítanának hozzá, vagy ne mondanák el róla, hogy mit gondolt Bergman az adott művészről. 59 aktív éve alatt 60 filmet készített. „A 70-es évekre neve egybeforrt az európai szerzői filmmel, komplett nemzedékek számára jelentette a nagybetűs Művészt, a skandináv borongósságot pedig azóta is az ő fekete-fehér beállításai nyomán képzeljük el. Leborult előtte Cannes és Hollywood is.”

Az idén 100 éve született mesternek ez talán egy könnyedebb vagy közérthetőbb filmje, amelyet „tettetés nélkül” mindenki valóban szeret, „nem annyira elvontan boncolgatja a problémákat”. A film számtalan nemzetközi elismerést kapott, több Oscarra jelölték, amelyek közül a legjobb idegen nyelvű alkotásnak járót (harmadszorra) hozhatta Svédországba Bergman. A film Bergman egyik egyértelműen önéletrajzi filmje, amely gyerekkorát és édesapja hagyatékát dolgozza fel. Az 1907-ben Uppsalában játszódó történetben egy jómódú családot követhetünk: az apa halála után Fanny és Alexander édesanyja hozzámegy egy lutheránus püspökhöz, aki idővel rátelepszik a családra, konfliktusba kerülve első sorban a kisfiúval. „A történet sok mindenről szól: Isten kereséséről, a boldogság kereséséről, hitről és hitetlenségről, az emberi kapcsolatok gyakran felszínes mivoltáról, >> az élet értelméről<<".

Extra ajánló: Bergman születésének századik évfordulójára idén mutattak be egy svéd dokumentumfilmet Bergman 100 címmel, amely nemrégiben az Európai Filmakadémia díjában is részesült – a filmet még látni a magyar mozikban.

BERGMAN 100 / hivatalos előzetes (12) from ELF Pictures on Vimeo.

#3: Lukas Moodyson: Együtt (Tillsammans, 2000)

Lukas Moodyson 1998-ban, 29 évesen robbant be a filmvilágba Redvás Åmål című filmjével, amely egy klasszikus szerelmes sztori – két tinédzser lánnyal a főszerepben Åmål unalmas kisvárosában. A rendezőt sokan ismerhetik még Lilja 4-ever című filmjéről, amely az emberkereskedelem és gyermekprostitúció kegyetlen világát mutatja be egy fiatal, Svédországba érkező orosz lány történetén keresztül. Az Együtt ennél sokkal könnyedebb: igazi szórakoztató film, amelyből ugyanakkor mégsem hiányzik a mélység. „Moodyssont szokás Bergmanhoz hasonlítgatni, ám kettejükben csak annyi a közös, hogy szereplőiket sebészi pontossággal rajzolják fel. Modysson inkább mutat közösséget az elsősorban dánokhoz köthető északi mozivilággal: eszköztelen rendezés, színházi színészek, erős téma, humor és filozófia.”

Az Együtt egy hippikolónia életét mutatja be 1975-ből, rengeteg humorral, ahol „nem a másság vagy a lenge öltözködés, hanem a hús és a televízió a tabu”. „Elisabeth megelégeli férje faragatlanságát, összecsomagol, fogja a gyerekeit, és a fivéréhez, Göranhoz költözik, egy kaotikus házba, tele hosszú hajú hippikkel, akik a politikáról vitatkoznak, a szabad szerelem hívei, zöldséget termesztenek és rengeteg vörösbort isznak. E két külön világ találkozása olyan kalamajkába torkollik, amely mindannyiuk életét megváltoztatja.”

#4: Roy Anderson: Dalok a második emeletről (Sånger från andra våningen, 2000)

A Dalok a második emeltről látszólag összefüggéstelen városi epizódok láncolata, amely úgy mesél el egy történetet, hogy közben mégsem mond sokat. Az egyes jelenetekben a kamera meg sem mozdul, valóban sokszínű tablót szemlélhetünk, beleshetünk mindennapi emberek életébe – egy hálószobába, az őrültek házába, a metróba, a taxiba, az állomásra, „és aztán továbbállunk, senkit nem sajnálunk, senkinek sem örülünk.” A sokszor szürreális jelenetek nyomasztó hangulatú, apokaliptikus filmmé állnak össze, de a jeleneteket azért a finom humor is összeköti.

Van, aki „Bergman bohózatnak” nevezi Anderson filmes látásmódját – de művészetében Chaplin, Buñuel és Jacques Tati is visszaköszön. „A Dalok a második emeletről is tipikusan svéd, vagy inkább skandináv film, abban az értelemben, hogy setét egy világról mesél, dalol, amely rideg és hideg, embertelen és lélektelen, élettelen és élhetetlen. Ezt azonban valami pókháló-finomságú abszurd humorral teszi.”

A film Cannes-ban 2000-ben elvitte a zsűri különdíját, és ebben sokak szerint oroszlánrésze van a magyar származású operatőr, Borbás István szuggesztív képeinek.

#5: Ruben Östlund: Lavina (Turist, 2014)

A film egy idilli családi síelés képeivel indít, ám ebbe hamar belerondít a lavina, amely nem feltétlenül fizikai, inkább lelki sérüléseket okoz, illetve hív elő a szereplőkben. A szituációt mindenki túléli, de az rávilágít az apa gyengeségére és önzésére – így az igazi dráma akkor kezdődik, amikor szembesülnek a férfi gyávaságával. Az apa mindent megpróbál, hogy visszaállítsa magát az apa és a férj szerepébe.

„Östlund nagyjátékfilmjeinek állandó szereplője a skandináv jóléti társadalom céltalanul tengődő, ám a saját személyét mégis végtelenül fontosnak ítélő embere. Olyan személy, akinek soha semmit nem kellett nélkülöznie az életben, ám a kegyetlen rendező egy játékfilm erejéig mégis megfosztja őt valami fontos dologtól.  A Lavinában ez nem más, mint a családi élet idillje.”

A Lavina a cannes-i Un Certain Regard szekcióban megkapta a zsűri díját. Östlund utolsó filmje, A négyzet pedig 2017-ben épp Enyedi Ildikó csodaszép filmjével, a Testről és lélekről című filmmel versengett a legjobb idegen nyelvű filmnek járó Oscar-díjért (a díjat végül egy chilei film kapta).

Öt hely nagyon kevés. A listára most csak egyetlen film került rá Bergmantól, nincsenek rajta olyan klasszikusok, mint Gyilkos a tetőn, a Hollónegyed, de ezúttal nem kapott rajta helyet a modernkori svéd krimi egyik alapműve, A tetovált lány sem, vagy az utóbbi évek svéd közönségfilmjei közül Az ember, akit Ovénak hívnak, vagy a A százéves ember, aki kimászott az ablakon és eltűnt. Ti melyik klasszikust tennétek még a listára?

-----
Az Európa Pont az Európai Bizottság információs és kulturális központja a budapesti Millenáris Parkban. Az európai kultúra házaként tájékoztat, szórakoztat, közösségi térként beszélgetéseknek ad teret, embereket hoz össze európai témákhoz és kultúrákhoz kapcsolódóan.

Olvasd el többi bejegyzésünk, iratkozz fel hírlevelünkre, kövess minket a Facebookon!