Május 9. piros betűs nap az Európai Unió számára, e napon ünnepeljük ugyanis az Európa-napot. De mire emlékezünk ilyenkor, mi teszi e napot az Unió egyik legfontosabb szimbólumává? Integrációtörténeti gyorstalpaló következik.
A nap az EU egyik alapító atyjához, Robert Schumanhoz kötődik, aki németes neve ellenére francia politikus volt, egész pontosan Franciaország külügyminisztere 1948 és 52 között. Már nevében is jól jelképezi azt a francia-német összefonódást, amely híres beszédének is központi eleme. Robert Schuman a mai egyesült Európa megálmodóinak egyike, akik a második világháború borzalmai után következetesen képviselték azt az elképzelést, hogy az európai béke alapja csakis a francia-német megbékélés és tartós együttműködés lehet – amely később minél több országra kiterjedhet.
Ma már szinte elképzelhetetlen, de pár évvel a milliók életeit követelő világháború után az emberek számára egyáltalán nem volt egyértelmű, hogy Európában békében élhetnek. Élénken élt még bennük a háború minden borzalma és a bizonytalanság, hogy az országok ismét egymásra támadhatnak. Schuman és Európa többi megálmodója tulajdonképpen két dologra keresett választ: az egyik a hosszú távú béke biztosítása, a háború ellehetetlenítése, a másik a romokban heverő Európa gazdasági talpra állítása volt. A két örök rivális Franciaország és Németország megbékítése, illetve a kiterjedtebb európai együttműködés mindkettőre megfelelő válasznak tűnt – a gazdasági érdekközösségbe lépő országok kölcsönösen függnek egymástól, ezért nem érdekeltek egymás megtámadásában. Az országok gazdasági együttműködése, a sok kis apró belső piac helyett a közös gazdasági tér kialakítása pedig hosszú távon mindenki számára rengeteg pozitív eredménnyel kecsegtetett. Mára ez valóság, hiszen Európában hosszú ideje béke van, és az egységes belső piac is számtalan előnnyel jár az uniós polgár milliói számára.
Schuman 1950. május 9-én elhangzott beszédében egy olyan együttműködés alapjait vázolta fel, amely a német vasércet és a francia kőszén-kitermelést és acélgyártást közös fennhatóság alá helyezi, egy, Európa más országai előtt is nyitva álló szervezet keretein belül. Ezzel a háború gyilkos eszközének, a fegyvereknek az előállítását is ellenőrzötté kívánta tenni, ami garantálhatta, hogy az együttműködésben érdekelt felek még egyszer ne fordulhassanak egymás ellen. Schuman a francia kormány nevében részletes javaslatot is tett a közös „Főhatóság” működésére, funkciójára, hangsúlyozottan a „nyitott” együttműködés mellett síkra szállva. Nyitott a csatlakozni vágyó demokratikus országok előtt, és nyitott további gazdasági területek bevonására. Schuman ezelőtt 53 évvel egészen pontosan megfogalmazta azt, ami mára a békét és az együttműködésen alapuló prosperitást 27 – nemsokára 28 – ország számára biztosítja az Európai Unióban.
Schuman javaslata nyomán nem sokkal később, 1951-ben megalakult az Európai Szén- és Acélközösség (ESZAK vagy Montánunió), amely az első nemzetek feletti európai intézményként az Európai Unióhoz vezető integráció egyik legelső és legfontosabb lépése volt – a többi pedig már történelem.
További információ a témával kapcsolatban:
A világ országai napjainkban számos kihívással szembesülnek, amelyeket talán a hétköznapi emberek nem mindenhol, vagy nem mindennap érzékelnek, de amely problémák globális folyamatok eredményeképp jöttek létre, és amelyek következményei hosszú távon mindenki életére hatással lesznek. Ilyen probléma a túlnépesedés, a globális szegénység, a Föld számos országában tapasztalható alultápláltság, vagy az, hogy még ma is több millióan vannak olyanok, akik nem jutnak napi szinten megfelelő minőségű ivóvízhez. A problémák egy másik csoportja a nem fenntartható fejlődés hajszolásából fakad – a nem megújuló energiaforrások kiapadóban vannak, a környezetszennyező tevékenységekre is visszavezethető éghajlatváltozás pedig egyre kiszámíthatatlanabb időjáráshoz vezet, és amelynek következményei súlyos terheket rónak a világ valamennyi országára.
Ezen problémák kezelése mind globális összefogást tesznek szükségessé. Az ENSZ égisze alatt számos kezdeményezés elindult már, amely ezen égető problémákra keresi és ad választ – az egyik ilyen legjelentősebb, legátfogóbb program a Millenniumi fejlesztési célok névvel fémjelzett célrendszer volt. A millenniumi céloknak megfelelően az ENSZ tagállamai elkötelezték magunkat a szegénység mielőbbi felszámolása mellett. Olyan területeken irányoztak elő lépéseket, mint az éhínségek visszaszorítása, az alapfokú oktatás kiterjesztése, a gyermekhalandóság visszaszorítása, vagy a környezeti fenntarthatóság biztosítása, amelyhez az EU is jelentősen hozzájárult. A célok 2000-es megfogalmazása óta sok területen történt előrelépés, de a problémák továbbra sem szűntek meg. Bár a globális szegénység, a gyermekhalandóság és a nyomortelepeken élők száma csökkent, továbbra is várat magára, hogy megfelelő kezeléshez jusson az összes HIV-fertőzött, ne legyen éhes száj a világon, és csökkenjen az anyák körében a halandóság. A célok eléréséhez tehát további erőfeszítések szükségesek.
A millenniumi célok időtávlata – hasonlóan az éghajlatváltozás kezelését keretbe foglaló kiotói jegyzőkönyvhöz – hamarosan (2015-ben) lejár. Ezért a nemzetközi közösségnek jelenleg nagyon fontos feladata, hogy a korábbi kezdeményezéseket értékelje, és meghatározza a jelenlegi kihívásokra adható legjobb válaszokat, és új iránymutatást adjon az együttműködésben szorosan együttműködő országoknak. Ahogy a klímaváltozás elleni küzdelemben, úgy a szegénység felszámolásáért folyatott harcban is példamutató, vezető szerepet kíván játszani az Európai Unió. Az EU mint a világ legnagyobb segélydonora, (a fejlesztési segély több mint fele innen származik), nemrégiben egy integrált megközelítésre tett javaslatot. A Bizottság szerint a szegénység felszámolása és a fenntartható fejlődés biztosítása két összekapcsolódó kihívás, és erre közös válaszokat kell találni a nemzetközi közösségnek. A Bizottság álláspontja szerint a fenntartható fejlődéshez kapcsolódó célkitűzéseket, amelyek a Rio+20 konferencián megfogalmazásra kerültek, összhangba kell hozni a szegénység elleni küzdelem keretrendszerével és egy egysége, globális tervezetként kellene kezelni.
A Bizottság javaslatában ismertette elképzeléseit 2015 után életbe lépő globális kertrendszerrel kapcsolatban. A Bizottság szerint az új keretnek korlátozott számú, egyértelmű és ösztönző jellegű célkitűzéseket kell tartalmaznia, amelyek nemcsak mennyiségi célokra, de olyan minőségi célokra is irányulnak, mint az oktatás, táplálkozás, valamint a tiszta vízhez és levegőhöz való hozzáférés biztosítása. Szükséges emellett meghatározni egy olyan alsó küszöbértéket is meghatározni, amely alá egyetlen férfi, nő vagy gyermek sem kerülhet 2030-at követően. A keretnek olyan kulcsfontosságú elemekre kell összpontosulniuk, mint az alapvető emberi életszínvonal, az inkluzív és fenntartható növekedés ösztönző tényezői, a természeti erőforrásokkal való fenntartható gazdálkodás, a méltányossággal, egyenlőséggel és igazságossággal kapcsolatos kérdések, valamint a béke és biztonság. (A részletes javaslat itt olvasható, angol nyelven.)
A párbeszéd tehát már elindult a Millenniumi célok megújításával kapcsolatban, e javaslatával az Európai Unió is ismertette álláspontját. Következő lépésként, 2013 őszén az ENSZ-közgyűlés különleges rendezvényén számba fogják venni a millenniumi fejlesztési célok elérése érdekében tett erőfeszítéseket, megtárgyalják a folyamat 2015 előtt való felgyorsításának lehetséges módjait, és hivatalos eszmecserét indítanak arról, hogy mi várható 2015 után.
Míg áprilisban a várva várt tavasz beköszöntéhez és a környezetvédelmi témákhoz kapcsolódóan a zöld szemlélet került előtérbe programjainkban, addig májusban már a sokszínűségre koncentrálunk. Ezzel pedig nincs nehéz dolgunk, hiszen az Európa Unió egyik legfontosabb erőssége épp ebben rejlik: a világ vezető gazdasági szereplője közül egyetlen másik sem büszkélkedhet olyan kulturális, nyelvi, tapasztalatbéli gazdagsággal, amely a 27 tagállam révén az EU sajátja. Ahogy jelmondata is hirdeti, az unió „egység a sokféleségben”. Az európai alapértékek közül az egyik legfontosabb, hogy a különböző kultúrákat egyenrangúként tiszteljük, melynek eszköze a kulturális sokszínűség megőrzése és ápolása, egymás megismerése, a kultúrák közötti párbeszéd biztosítása. Ráadásul az európai paletta július 1-jén egy újabb színnel gazdagodik: Horvátország hosszú csatlakozási folyamat lezárultával ekkor – a volt jugoszláv országok közül másodikként – csatlakozik az EU-hoz, amellyel a tagállamok száma 28-ra, a hivatalos nyelvek száma pedig 24-re emelkedik.
Május 23-i programunkon filmes szemszögből vizsgáljuk Európa sokszínűségét. Az est során többek között az európai filmes koprodukciókról, a filmek finanszírozásról, a rendelkezésre álló támogatásokról beszélgetünk. Vendégeink tapasztalt szakemberek lesznek: eljön hozzánk Petrányi Viktória producer, aki számos kis- és nagyjátékfilmet készített már (többnyire Mundruczó Kornéllal), de itt lesz a hollywoodi sikerprodukciók produceri székét itthoni kormánybiztosi pozícióra cserélő Andrew G. Vajna is, aki jelenleg a nemzeti filmipar megújításáért dolgozik.
Az ország csatlakozásához kapcsolódóan május 24-én a horvát kultúra kerül középpontba. Az est a Pécsi Horvát Színház (Hollósi Orsolya, Kiss Andrea és Dejan Fajfer) „Hoppáretikül – bohócrevü felnőtteknek" című előadásával kezdődik, amelyben két bohóc(nő) verseng egy férfiért – mindent bevetnek, legyen az tánc, bűvészshow vagy nyíltszíni párbaj. Az előadás alkotói bohócok, akik a szakmát a Piros Orr Bohócdoktorok Alapítvány, illetve annak nemzetközi anyaszervezete, a Red Noses International által szervezett színésztréningeken sajátították el a szakma külföldi mestereitől. Az est második felében a TRIAD zenekar varázsolja Horvátországot a színpadra.
E déli kiruccanás után május 29-én még délebbre vesszük az irányt, egész a Földközi-tenger egyik kapujáig. Az Egy csésze Európa sorozatunk következő estjén a korábban bemutatott Kassa után az év másik kulturális fővárosa, Marseille lesz úti célunk, Szederkényi Olga és meghívott vendégeinek kalauzolásával. Az est során megtudhatjuk, hogyan alakult át a legnagyobb francia kikötőváros, hogy 2013-ra az Unió egyik kulturális fellegvára legyen. Bemutatjuk a gravitációnak fittyet hányó Villa Méditerranée-t, amelyben izgalmas kiállítások várják majd a turistákat. A franciák nagy mesélőjét, Alexandre Dumas-t sem hagyhatjuk ki, akinek legendás hőse, Monte Cristo a marseille-i kikötőben kezdte pályafutását. Az Egy csésze Marseille díszvendége őexcellenciája Roland Galharague, a Francia Köztársaság budapesti nagykövete. (A programra előzetesen az euinfo@eu.hu címen keresztül várjuk a regisztrációkat.)
Európa-szerte a hónap végén (május 26. és június 2. között) rendezik az Európai Ifjúsági Hetet, amelynek célja, hogy felhívja a fiatalok és a fiatalokkal foglalkozó szakemberek figyelmét az EU által biztosított lehetőségekre és az európai értékekre. A programhoz kapcsolódóan június 1-jén szakemberek és már különböző cserékben részt vett fiatalok mesélnek az EU ifjúsági programjának lehetőségeiről, illetve saját tapasztalataikról. Akit érdekelnek az uniós mobilitási lehetőségek (például az Erasmus, az Európai Önkéntes Szolgálat, a Leonardo program), azoknak kötelező!
Az Európa Pont minden áprilisi programjának részletes leírása az Európa Pont Facebook oldalán olvasható. Valamennyi program ingyenes, szeretettel várunk minden érdeklődőt!
Az Europa Nostra díj (az Európai Unió Kulturális Öröksége Díja) az egyik legfontosabb örökségvédelmi elismerés. Több más, mára uniós szinten támogatott díjhoz hasonlóan az EU-s intézményrendszertől független kezdeményezésként indult, amelyet később az EU „nevére vett”, és mára társszervezőként emeli annak jelentőségét. A díj névadója, az Europa Nostra az európai kulturális örökség védelme érdekében tevékenykedő páneurópai NGO, amelynek mára szerte Európából 250 nem kormányzati és nonprofit szervezet és közel ötmillió polgár a tagja. Szakmabeliekből és önkéntesekből álló, kiterjedt hálózata elkötelezetten védi Európa kulturális örökségét, legfontosabb célja, hogy megőrizze azt a jelen és a jövő generációi számára. A szervezet már 1980 óta ítéli oda az Europa Nostra-díjat azoknak az építészeknek, tervezőknek, üzemeltetőknek és megrendelőknek, akik tevékenységükkel jelentős mértékben hozzájárultak az európai kulturális és természeti örökség megóvásához. (A szervezet jelenlegi elnöke Placido Domingo spanyol operaénekes.) A díj 2002-ben vált az EU hivatalos kitüntetésévé. Célja nemcsak a minőségi örökségvédelmi tevékenységek elismerése és támogatása, de az örökséget érintő, határokon átnyúló kapcsolatok ösztönzése, valamint a jó példák terjesztése is.
Fontos megjegyezni, hogy az Európai Unió Kulturális Öröksége Díja, amelyet röviden csak Europa Nostra-díjként szoktak emlegetni, nem azonos az Európai Örökségi címmel (European Heritage Label). Ez utóbbi az európai integráció számára szimbolikus jelentőséggel bíró helyszíneket díjazza, és védi – az UNESCO világörökségi díjához hasonló módon. (Az Európai Örökségi címet idén először osztják ki uniós szinten, egy későbbi írásunkban ezt is részletesen ismertetjük.) Az Europa Nostra ezzel szemben mindig valamilyen örökségvédelmi tevékenységhez kapcsolódik. Díjazza a kiemelkedő helyreállítási munkálatokat (természeti és épített értékek, művészeti gyűjtemények és régészeti lelőhelyek helyreállítási, rehabilitációs és megőrzési munkáit); a kulturális örökségekhez kapcsolódó kiemelkedő kutatásokat és tanulmányokat; az örökségvédelemhez kapcsolódó kiemelkedő egyéni teljesítményeket; valamint az ehhez kapcsolódó oktatási, képzési és figyelemfelkeltő tevékenységet.
Az elismerésre a részes országok (amely az EU-nál jóval nagyobb térséget fed le) tesznek javaslatot a saját országukban megvalósult örökségvédelmi projektek közül. A 2014-es elismerésekre idén szeptember elejéig küldhetik el jelöltjeiket. Az ajánlásokat elismert szakemberekből álló szakmai zsűri bírálja el, és a jelöltek közül kiválaszt legalább 25 projektet, amelyek közül évente legfeljebb hat projekt megkapja az Europa Nostra nagydíját (Grand Prix) is. A díjnyertes épületekre bronzplakett kerül, a nagydíjasok pedig 10 000 eurós pénzügyi elismerésben is részesülnek.
Az idei harminc díjazott nevét március végén ismertették. A díjazottak között mindig szép számmal akadnak ipari létesítmények és egyházi épületek, de akár egész falvakra vonatkozó rekonstrukciós munkák is – idén sem volt ez másképp. Az idei díjazottak között van a londoni King’s Cross vasútállomás – amelyet felújítva tavaly márciusban adtak vissza a nagyközönségnek –, a hollandiai Langstraatnál található vasúti hidak rekonstrukciós munkálatai, de díjazták Assisi Szent Ferenc erdejét is a természeti környezet példamutató helyreállítási munkálataiért. Ahogy a legtöbbször, idén is találunk magyar díjazottat a harminc kiemelt projekt között: 2013-ban az alsóbogáti Festetich kastély került a példaértékű műemléki rekonstrukciók közé. A 18. század végén épül kastélyt egy budapesti műgyűjtő pár újítatta fel abból a célból, hogy korábbi funkciójának megfelelően ismét „rezidenciaként” funkcionálhasson. A szocializmus ideje alatt teljesen elhanyagolt és amortizálódott épületet az eredeti anyagok felhasználásával állították helyre. A zsűri nagyra értékelte, hogy az épült szobáinak falát díszítő Johann Georg Dorffmeister által jegyzett freskókat (amelyek alatt az előző rendszerben „libákat őriztek”) eredeti állapotukban állították helyre. A Kaposvártól 23 km-re fekvő épületben rendezvényeket, művészeti táborokat is terveznek.
Magyarországról eddig olyan projektek részesültek Europa Nostra-díjban, mint a szegedi Kárász utca és Klauzál tér, illetve az Ócsai templom felújítása, a mádi zsinagóga vagy a gyöngyösi Orczy-kastély helyreállítása. Budapestről a kitüntetettek között volt az Európa Pontnak is helyet adó Millenáris park helyreállítási terve, a Szabó Ervin könyvtár központi épületének újjáépítése, az állatkert Elefántos házának felújítása és az Uránia Nemzeti Filmszínház helyreállítása – a lista korántsem teljes.
A díjakat az EU a Kultúra keretprogramon belül finanszírozza, melynek célja a kultúra terén dolgozók határokon átnyúló mobilitásának erősítése, elősegítve a kulturális és művészeti eredmények és tapasztalatok nemzetek közötti átadását, valamint a kultúrák közötti párbeszédet. Talán nem is gondolnánk, de a kulturális örökség jelentős hozzájárulást nyújt a növekedéshez és a munkahelyteremtéshez. A kulturális és kreatív iparágak – melyek az EU-ban mintegy nyolcmillió embernek adnak munkát – közel 4,5%-kal (!) járulnak hozzá Európa GDP-jéhez. Az állami és magánszervezetek által a kulturális örökség megőrzésére fordított kiadások évente mintegy ötmilliárd eurónyi összeget tesznek ki, az OECD adatai szerint a globális nemzetközi idegenforgalom 40%-a rendelkezik kulturális vetülettel.
Az, hogy az idei 30 nyertes projekt közül melyik hat kapja a nagydíjat, az athéni díjátadón, június 16-án derül ki, egy díj pedig ekkor közönségdíjat kap, amelyről online szavazás alapján döntenek – szavazzatok a nektek leginkább tetszőre!
További információ az Europa Nostra-díjról:
Az Egy csésze Európa legutóbbi alkalmával a Nemzetközi Könyvfesztivál díszvendégéhez, Olaszországhoz kapcsolódóan Firenzébe kalauzoltuk vendégeinket. Firenzéről legtöbbünknek talán a csodás toszkán tájak, Brunelleschi lenyűgöző dómja (amelynek kupolája a mai napig nem egyértelmű, hogyan készült), az Arno felett átívelő híd, a Ponte Vecchio a sok kis üzletével, a Medici család vagy talán egyszerűen csak a reneszánsz jut eszébe – mindezek valóban jelentősen meghatározzák a város arculatát, de meghívott vendégeinkkel igyekeztünk további érdekességeket bemutatni a város történetéből és jelenéből.
Firenze nemcsak Michelangelo életében volt meghatározó, de itt született és alkotott az itáliai irodalom egyik meghatározó alakja, az olasz irodalmi nyelv egyik megteremtőjeként számon tartott Dante Alighieri is. Legjelentősebb műve a több mint egy évtizedig készült Isteni színjáték (La Divina Commedia). Dante munkásságáról és a reneszánsz kori olaszországi irodalomról Nádasdy Ádám nyelvészprofesszor, az est első vendége mesélt, aki kitűnően ismeri az olasz irodalmat és nyelvet, és már 2009 óta dolgozik a mű legújabb magyar nyelvre fordításán. A jelenleg legelterjedtebb fordítás Babits Mihályé, aki nagyjából száz éve, 1912-ben ültette át magyar nyelvre a művet. Nádasdy Ádám két éven belül tervezi befejezni a fordítást, amely elmondása szerint „cukormentes diéta” lesz, ha elkészül – Babitscsal ellentétben az írás dallamossága, költőisége helyett inkább a szöveghűségre koncentrál. Dante műve Nádasdy szerint csodálatosan megírt, monumentális alkotás, amelynél, akár egy piramisnál, szinte felfoghatatlan, hogy ember hogyan képes ekkorát alkotni, amely egyszerre megdöbbentő és lelkesítő. A mű elképesztően informatív – megismerhető belőle a reneszánsz korabeli firenzei élet, bemutatja az ott élő családok életét, házaikat. Emellett aprólékos képet fest az egyházról is, amelyet a mélyen vallásos Dante komolyan kritizált. A két fordítás közti különbséget úgy fogalmazta meg, hogy míg Babits megközelítésében az Isteni színjáték „ tankönyv, amely meglepően költői”, addig az ő olvasatában a mű sokkal inkább „költemény, amely nagyon informatív”. Érdekes, hogy a mű nyelve egyszerre nagyon fennkölt és alpári – Dante evvel a művével valami olyat alkotott, amely megkerülhetetlen volt a későbbiekben olasz nyelven író alkotók számára. „Dante Isteni színjátékban használt olasz nyelve úgy lett az olasz irodalom nyelve, ahogy a németeknél Luther Márton dialektusa vált a német irodalmi nyelv alapjává” – mondta ezzel kapcsolatban Nádasdy. 
Az est második vendége, Gina Giannotti, a Budapesti Olasz Kultúrintézet igazgatónője az Isteni színjátékról beszélve hozzátette: bár a művet Olaszországban mindenki ismeri, aki csak iskolába járt, annak szövege korántsem könnyű olvasmány. A sűrű, bonyolult mondanivaló és a komoly filozófiai háttér nem teszik könnyen olvashatóvá vagy feldolgozhatóvá a művet. Giannotti megfogalmazásában Dante mellett Boccaccio és Petrarca voltak azok, akik „újrakanonizálták” az olasz nyelvet. Bár Giannotti maga nem toszkán, mindenkinek javasolja, hogy keresse fel Firenzét, ha teheti, amely a „reneszánsz maga”. Gasztronómiai szempontból a firenzei bifszteket (Bistecca alla fiorentina) nem szabad kihagyni. A Kultúrintézet vezetője számos olyan programról beszámolt, amelynek keretében az olasz kultúrával találkozhatunk Budapesten. Ilyen volt többek közt a Könyvfesztiválon Boccaccio születésének 700. évfordulójára emlékező ex libris kiállítás, illetve a Kultúrintézet komoly- és könnyűzenei koncertjei. Az idei Könyvfesztivál díszvendége Olaszország volt, így a kortárs olasz írók friss írásaiból jelenleg hatalmas a választék Magyarországon – érdemes szemezgetni a legújabb alkotások között.
Harmadik vendégünk Szomráky Béla tolmács volt, akit a szerelem irányított a tolmácsolás és fordítás irányába – gimnáziumban úgy gondolta, hogy az olaszra beosztott osztálytársnőjének szívéhez a közös idegen nyelv lehet a kulcs. A szerelmekből végül csak az olasz nyelv iránt érzett bizonyult tartósnak – azóta több idegen nyelvet is elsajátított, de a magyar mellett az olasz még az a nyelv, amelyen „számol vagy álmodik”. Szomráky Béla közel hét éven át élt az „elképesztően gyönyörűséges” Firenzében, amelyről azt tartja, „sosem unalmas, ahol minden arányos és tökéletes, amely lebilincselő, ugyanakkor emberséges is”. Amikor először érkezett hosszabb időre Firenzébe, több hónapba telt, míg lassan, hónapok alatt el tudta fogadni azt az „irtózatos szépséget”, amelyet a város ad. Az épített Firenzében számára lenyűgöző, ahogy a város építői mindig kanyarban építkeztek, a város legszebb utcái a kanyargósak, ahol a házak ölelgetik egymást, amelyek „mindegyikében volt szerelem és vér”. Szomráky szerint nem véletlen, hogy a város nem sokat változott a hetvenes és nyolcvanas évek óta, amikor ő ott élt – az olaszok ugyanis szerinte arra vannak ítélve, hogy megőrizzék értékeiket. Az olaszokban van egyfajta „buon gusto”, amely nem engedte számukra még akár háborúk idején sem, hogy egy-egy helyi, városok közötti konfliktus során a vesztes város csodálatos alkotásait lerombolják. Tisztelik a szépséget, amelyről nem bírnak lemondani, az ezekért érzett felelősséget szerinte az olaszok „a sejtjeikben hordják”.
A Szederkényi Olga újságíró által gondozott sorozatban mindig valamilyen izgalmas országot vagy várost mutatunk be olyan vendégek segítségével, akik valamilyen oknál fogva sokat tudnak az adott helyről, egy kisebb kóstolóval a hely egy finomságából – legközelebb Marseille-be utazunk! :-)
Az Európa Pont legutóbbi vendége Rakonczay Gábor volt, akinek a neve onnan lehet ismerős, hogy ő volt az, aki nagyjából egy éve egyedül egy kenuval, kicsit több mint 61 nap alatt átevezte az Atlanti-óceánt. Gábor nem most kezdte a (többek között Guinness-) rekordok gyűjtését, ugyanezt a távot már vegyes párosban is rekordidő alatt megtette, neve tavaly márciusban pedig nemcsak a hazai, de a világsajtót is bejárta. Rakonczay Gábor nemcsak azzal érdemelte ki a figyelmet, hogy kenuval előtte még soha senki nem tette meg ezt a távot, de az is rendkívüli volt, hogy az út nagyjából háromnegyede alatt nem volt kapcsolata a szárazfölddel. Az pedig végképp világszenzációnak számított, hogy ezt a rekordot nem valamelyik hagyományosan vízi nagyhatalomnak számító országból származó sportember teljesítette, hanem a még csak tengerparttal sem rendelkező Magyarországról származó fiatalember.
Az, hogy fiatalon indult erre az útra, szintén nem megszokott – előadásából kiderült, hogy az ilyen embert próbáló, hosszú távokra általában csak negyven év felett vállalkoznak az evezősök. Ez nem véletlen: Gábor egyetért azok véleményével, akik szerint egy ilyen úthoz elengedhetetlen egyfajta érettség és alapos önismeret. Teljesen egyedül utazni, folyamatos kihívások közepette, társaság, vagy olyan valaki nélkül, akivel meg tudná osztani élményeit vagy nehézségeit, igen nagy kihívást jelent. Az emberben van egyfajta civilizációs kényszer, hogy megossza jó vagy rossz élményeit másokkal. Ha erre nincs lehetőség, egy-egy ilyen hosszú út során sok ember elméje elborul. Szinte alig van, aki hasonló helyzetben ne kezdene el hangosan beszélni magában vagy magával, sokan teremtenek egy képzeletbeli kísérőt ilyen utakra maguknak. Ahogy korábban egy már sokat tapasztalt evezős mondta neki: „az teljesen rendben van, ha az ember teremt magának egy útitársat a hosszú útra, csak arra vigyázzon, nehogy egyszer csak hárman legyenek – mert akkor tuti hosszú időre bezárják, ha egyszer kiér a szárazföldre”. Bár az út hihetetlen feladatok elé állította, és a szárazföldi életre való visszailleszkedés sem ment egyszerűen – egy képzelt útitársnál több azért szerencsére még sosem jelent meg Gábor hajóján.
Kihívás pedig bőven adódott azon a kéthónapos úton, amíg a Fa Nándor által épített keskeny, egyszemélyes kenuján elevezett Európa nyugati peremétől (Kanári-szigetektől) a karib-szigeteki Antiguáig. Utazásában segítette a kedvező tengeri áramlás, amely végig irányban tartotta a kenut, de folyamatosan eveznie is kellett, és az állandóan imbolygó hajóban egyhuzamban pár óránál hosszabb időt nem is aludhatott. Indulásakor a hajót a szükséges technikai felszerelések mellett természetesen telepakolta élelmiszerrel, amely kitartott utazása végéig. Előadásában Gábor részletesen elmesélte balesetét is: az óceánátkelő utazás egynegyede tájékán kenuja egy elképesztő erejű vihar következtében fejre állt és úgy is maradt, és a szellőzőnyíláson keresztül megállíthatatlanul beáramló óceánvíz következtében süllyedni kezdett. Ahogy elmesélte, saját maga is már szinte biztos volt abban, hogy ezt nem éli túl, de végül – a sokk és a felfokozott, halálközeli élmény hatására, az adrenalintól felpörgetve végül sikerült megfordítania a hajót, és így túlélnie a balesetet. Szinte mindene, így legtöbb technikai berendezése elázott és használhatatlanná vált – megszűnt a kapcsolat szeretteivel, akikkel előtte minden nap beszélt, és ezután a külvilág nem is tudta követni, hol tart a tervezett útján, és azt sem, hogy egyáltalán életben van-e még. Az ezt követő szakasz volt talán az út legnehezebb része, amikor teljesen magára maradt, és a borulás által okozott veszteségek (elázott ételek és elektronikus szerkezetek) ellenére kellett folytatnia útját.
Az elképzelhetetlen mértékű lélektani megpróbáltatás mellett ilyen helyzetben az ember számos új kihívással is szembesül: bármiféle modern segédeszköz, vagy akár a hozott élelmiszer nélkül kell túlélnie. Ivóvizét már korábban is speciális szerkezet segítségével nyerte az óceánvíz megtisztításával, de gondolkodnia kellett az élelmiszer esetleges pótlásáról is. Erre végül nem volt szükség, bár „repülő halak” gyakran voltak vendégei a fedélzeten egy-egy nagyobb halraj-átvonulás után, valószínűleg ezekből a halakból – még ha nyers formában is – hozzájutott volna a túléléshez szükséges élelemhez. Mivel "tüzes eszközt" nem vitt magával, a betárazott ételek (konzervek) melegítését korábban is úgy oldotta meg, hogy ételét fekete csomagolásba burkolta, amely a közvetlen napsütés hatására kellő mértékben felmelegedett. Bár maradt egy üzemképes GPS navigációs eszköze, amellyel időről időre ellenőrizte helyzetét, a borulás után a nomád körülmények közé kényszerülve sokkal jobban támaszkodott a természet adta segítségre. A felhőzet alakulásából egy idő után elég jól meg tudta állapítani a következő napok időjárását, míg az éjszakai égbolt csillagai – a Hold mellett a Vénusz vagy a Jupiter – a pontos iránymeghatározásban, tájolásban segítették. Ahogy Gábor fogalmazott: „el lehet lenni áram nélkül is, csak egy kicsit másképp kell csinálni mindent”.
Gábor szerint egy ilyen út – tetézve a balesettel – mindenképpen megváltoztatja az ember világképét. Egyrészt a magány következtében, ennyire hosszú ideig „összezárva” saját magával az ember nagyon jól meg- és kiismeri saját magát, „ahogy az óceán tükröt tart neki”. Emellett sok, korábban természetesnek vett dolgot is átértékel magában. Minden, amiért a „szárazföldi életben” nem kell küzdeni, igazi kihívás volt az óceánon – ez segít láttatni a dolgok valódi értékét. A mai európai ember számára egy pohár, szinte bármikor rendelkezésre álló tiszta ivóvíz teljesen természetes – ám hiba ezt ilyen magától értetődőnek venni. Számos, korábban elengedhetetlenül fontos dologról bizonyosodott be számára, hogy valójában teljesen feleslegesek, amelyekkel azóta igyekszik tudatosan is leszámolni. Átértékelte emberi kapcsolatait is: az óceánon őt ért élmények hatására újragondolt sok mindent korábbi kapcsolatairól, és azóta igyekszik a megpróbáltatásokat túlélő, igazán fontos kapcsolatait jobban ápolni és megőrizni.
Gábor a kéthónapos út legcsüggesztőbb pillanataiban megfogadta, hogy életében többet hasonlóra sem vállalkozik, és még a Balatonhoz sem megy le soha. Persze ezt végül nem tartja be, jelenleg már következő, év végi óceánátevező útjára készül. „Kicsit olyan ez, mint egy zarándoklat” – állítja, de nem gondolja, hogy expedíciófüggő lenne. Kint az óceánon bár sok viszontagság érte, mégis tiszteli és nagyon megszerette a természet tisztaságát és őszinteségét. Míg a szárazföldön az emberek folyamatosan "játszmázásban" élnek, életükben egészen korán megszokják, hogy érdekeik mentén szerepeket kell játszaniuk, ármánykodnak, addig az óceán mindig őszinte volt hozzá. Ha beborult: esett, ha eltűntek a felhők: sütött a nap – a természet mindig azt adta, amit várt tőle az ember. Ezt nagyon könnyű megszokni és megszeretni. Azzal, hogy mindezeket megélte, teljesen átértékelte a világképét, amelyért hálás. Egy kérdésre válaszolva elmondta, hogy e hihetetlen élmények ellenére senkinek nem javasolná, hogy hasonló útra vállalkozzon – de senkit sem tartana vissza, aki már meggyőződött róla, hogy mennie kell. Bár neki az óceán, és az útján szerzett élmények változtatták meg életét, ugyanakkor úgy gondolja, korántsem biztos, hogy ez a kihívás másnak is pozitív élménnyel érne véget, mert szerinte „mindenkinek megvan a maga óceánja, amelyen át kell kelnie”.
A Nemzetközi Könyvfesztivál idén jubilál: idén már húszadszorra kerül megrendezésre Budapesten. Ez az esemény az évek alatt a régió egyik legkiemelkedőbb szakmai fóruma és közönségtalálkozójává nőtte ki magát: a jó irodalom ünnepévé. A Könyvfesztivált immár hagyományosan mindig április 23 körüli időszakra időzítik. Ez a nap a a könyv és a szerzői jog világnapja, ami egybeesik Shakespeare és Cervantes halálának évfordulójával is. Idén április 18. és 21. között alakul át a Millenáris a könyv fővárosává, ahol a közel 400 magyar vagy határon túli alkotó mellett 25 ország közel száz neves írójával találkozhatnak az érdeklődők, többek között dedikálások, író-olvasó találkozók, felolvasások, irodalmi estek, kerekasztal-beszélgetések vagy koncertek keretében. A fesztivál pár napja alatt 350 kulturális program és közel 60 ezer kiállított kötet, közöttük több száz új magyar könyv közül válogathatnak az érdeklődők.
A Könyvfesztivál minden évben egy-egy ország külön bemutatkozási lehetőséget is kap: idén – már második alkalommal – Olaszország, az olasz kultúra és kortárs irodalom lesz a Könyvfesztivál díszvendége, ehhez kapcsolódóan számos neves kortárs íróval lehet majd találkozni a Millenárison. Egy másik, mostanra hagyományossá vált kezdeményezés keretében az érdeklődők megismerkedhetnek az európai irodalom legújabb alkotóival is. Immár tizenharmadik alkalommal kerül megrendezésre a Könyvfesztivál keretén belül az Európai Unió tagországainak fiatal prózaíró tehetségeit bemutató Európai Elsőkönyvesek Fesztiválja. Ennek keretében minden évben 18–20 tehetséges pályakezdő európai prózaírót látunk vendégül az EU-s országok budapesti nagykövetségeivel és kulturális intézeteivel közösen.
Ahogy a korábbi években, úgy idén is külön programmal várja az érdeklődőket az Európa Pont. Európai Írótalálkozónk keretében közel harminc kortárs írót látunk idén is vendégül, akik négy panelbeszélgetés keretében dolgozzák fel az idei tematikus évhez kapcsolódóan a „civilek Európája” témakörét.
Az első, 10 órakor kezdődő beszélgetés során Olaszország és a Közép-Európai Kezdeményezés témakörét járjuk körül Barna Imre, az Európa Könyvkiadó igazgatójának vezetésével. A beszélgetésre többek között várjuk Giorgio Pressburgert, az olasz nyelvű európai irodalom egyik legkiválóbb jelenkori művelőjét, aki tizenkilenc éves korában – még Pressburger Györgyként – 1956-ban hagyta el Magyarországot. Giorgio Pressburger egyben olasz és magyar, kafkai értelemben vett igazi közép-európai író. Eljön hozzánk a Szlovéniához tartozó Muraszombatról származó Jože Hradil is, akinek oroszlánrésze van abban, hogy a magyar irodalom színe-java, legyen az klasszikus vagy kortárs, szlovénül is olvasható. A beszélgetésen részt vesz az utóbbi évek legnagyobb németországi könyvsikerének szerzője, Eugen Ruge is, aki a Szovjetunióban született, majd sokáig az NDK-ban, majd később az NSZK-ban élt. Négygenerációs családregénye, amely a kritikusok a "Buddenbrook-ház"-hoz hasonlítanak, „egy korszak végének és egy család széthullásának krónikája”. A panelbeszélgetésen Lengyelországot Ignacy Karpowicz képviseli, akinek egyik legutóbbi regénye, amely egy „briliánsan kidolgozott, ironikus vizsgálódás a modernitásról” 2010-ben elnyerte Lengyelország legrangosabb irodalmi díját – írói munkásságában felfedezhető „egy csipet Bulgakov, egy leheletnyi Rabelais és egy egészséges adag Kundera”. A beszélgetésre várjuk még Jevgenyij Popovot, a kispróza egyik legnagyobb orosz mesterét, akit méltatói a „legoroszabb orosznak” nevezik, és itt lesz még Magyarország képviseletében Háy János is, akit a magyar közönségnek feltehetően nem kell bemutatnunk – a Könyvfesztiválon mutatja be legújabb, "A mélygarázs" című könyvét.
A délben kezdődő beszélgetés témája a sokfelől megközelíthető „Európa kívül- és belül-, alul- és felülnézetből” lesz, a beszélgetőpartnereket Csordás Gábor, a Jelenkor kiadó igazgatója terelgeti kérdéseivel. A panelbeszélgetésen két író is képviseli déli szomszédunkat, Szerbiát. Egyfelől Mileta Prodanović, akinek legfrissebb regénye, a „Kert Velencében” regénye, amelyben az utólag aranykornak tűnő nyolcvanas évek viszonylagos szabadságát veti össze az azt követő időszakkal.
Másrészt itt lesz és Dragan Velikić is, akinek legutolsó regénye "A Bréma-ügy", izgalmas kísérletezés a műfajjal, amelyben a regény cselekménye a terek hol kevésbé, hol jobban egymásba csúsztatott rétegeiből épül fel. Ignacio Martínez de Pisón Spanyolországból érkezik hozzánk, aki többek között írt forgatókönyvet is, regényeit pedig számos nyelvre lefordították, így magyarra is. A Könyvfesztiválon jelenik meg "Mellékutakon" című könyve, amely "vonzó elegye a pikareszk krónikának, don quijotés kalandnak, fejlődésregénynek, road movie-s élménynek". Finnországból Aki Ollikainen érkezik hozzánk, akinek nevét valószínűleg kevesen ismerik: Ollikainen ugyanis hivatalos fotográfus, akinek csak tavaly jelent meg első regénye, az 1867-es éhínség idején játszódó „Az éhínség éve”, amellyel 2012-ben elnyerte a Helsingin Sanomat legjobb pályakezdő írónak ítélt díjat. A beszélgetésen Lengyelországot Łukasz Wojtusik kulturális újságíró és rádiós műsorvezető képviseli, míg Magyarországot „kollégája”, a korábban a Magyar Rádió irodalmi szerkesztőjeként dolgozó Németh Gábor, aki felkavaró és provokatív "Zsidó vagy?" című regényével került az érdeklődés fókuszába és a kortárs magyar irodalom élvonalába.
A harmadik beszélgetés, amely fél háromkor kezdődik, az „Integráció és dezintegráció a családok és az országok szintjén” címet viseli, a beszélgetést Bán Zsófia író vezeti. A panelbeszélgetés valamennyi résztvevője a közelmúltban jelentette meg első regényét, amelyekben közös vonás, hogy valamennyien a találkozások és elválások témakörét dolgozták fel valamilyen formában – így kapcsolódnak e panelbeszélgetés témájához. A beszélgetésre várjuk Rebekka W.R. Bremmert Hollandiából, aki szépírást tanít az amszterdami művészeti főiskolán, és akinek "Kafka háreme" című színdarabját három nyelven is kiadták és játszották, első regényének címe: "EB". Eljön Jessica Gregson is Skóciából, aki első regényében, az "Angyalcsinálók"-ban részben magyar vonatkozású történetet dolgozott fel: az első világháborúból hazatérő férfiak egy magyar faluban rejtélyes betegség áldozatai lesznek. Svájcból Daniel Mezger fiatal drámaíró lesz vendégünk, akinek első regénye, a "Vidéket játszani" a szerencse kereséséről, a belső és külső idegenségről, a modern együttélésről és a kicsiben zajló migrációról szól. A norvég Laila Sognnæs Østhagen első regénye, a "Fenyőtoboz-szív" egyetlen napon játszódik Oslóban, és a nők közötti szerelem és gyermekvállalás bonyolult kérdését dolgozza fel. A beszélgetésen részt vesz még Zośka Papużanka Lengyelországból, akinek első könyve, a "Szentcsalád (Szopka) " rövid jelenetekből áll, amelyekből egy krakkói család feszültségekkel és konfliktusokkal teli, több évtizedet felölelő története rajzolódik ki: szinte érthetetlen, valójában mi is tartja össze a családot. A beszélgetésen a magyar irodalmat Bencsik Orsolya vajdasági magyar író képviseli, akinek a fesztiválon bemutatkozó könyve, az "Akció van!" szintén a család témát dolgozza fel. Történeteiben a szereplők különböző terekben próbálják megtalálni önmagukat, identitásukat, illetve otthonosságukat és normalitásukat.
Az utolsó, negyedik beszélgetés a mobilitás és a kultúrák találkozása témakörét járja körül, szintén elsőkönyves írók részvételével, Gács Anna irodalomkritikus vezetésével. Az Olaszországból érkező Tommaso Giagni első regénye, "A kívülálló", amelyben „ideológiáktól mentesen mesél az identitás konok kutatásáról egy olyan világban, ahol a sehova nem tartozók vesztésre vannak ítélve.” Szlovákiából Mária Modrovichot várjuk, aki újságíróként dolgozik és felváltva él New Yorkban és Pozsonyban. Első regényében, a "Lu és Mira"-ban is ez kettős egzisztencia köszön vissza: az otthoni "Város" és a tengerentúli "City" is megjelenik. Portugáliából érkező vendégünk igazi pályaelhagyó, akit a gazdasági válság sodort végül az irodalom felé. João Ricardo Pedro több mint tíz évig dolgozott a telekommunikáció területén, mígnem a gazdasági válság következtében elvesztette az állását, ekkor kezdett írni. Első regényéből egy portugál család három nemzedékének szenvedélyes története rajzolódik ki, amelyre rányomta bélyegét a Salazar-diktatúra, a gyarmati háborúk és az 1974-es forradalom időszaka. Ciprusról Louiza Papaloizou lesz a vendégünk. Első megjelent kötetében, " A Veszélyeztetett fajok"-ban szereplő írások „New Yorktól Görögországon át Ciprusig korunk emberének szélsőséges élethelyzeteit vizsgálják, emberi kapcsolatok törékeny hálózatát, melyben a szavak vagy akár az emberek hallgatása is arra utal, hogy még az Amazonas mentén élő makaó papagájénál is veszélyeztetettebb faj az emberé”. A panel dán résztvevője, Anne-Cathrine Riebnitzsky a moszkvai dán követségen dolgozott, onnan került Afganisztánba. Nők háborúja című életrajzi jellegű könyvében írta meg ott szerzett tapasztalatait, "Az ellopott út" pedig első regénye, amelyben szintén valós történetet dolgoz fel – három ember életét, akik élete az afganisztáni háborúban fonódik össze. Az osztrák elsőkönyves író, Anna Weidenholzer hőse a társadalom peremén,él: egy munkanélküli ruházati eladó történetét mutatja be, akire úgy tűnik életkora miatt már nincs szükség a munkaerő-piacon.
Az Európai Írótalálkozón való részvétel ingyenes, míg a Könyvfesztiválra 500 forintos belépőjegyet kell váltani, amely teljes egészében levásárolható a fesztiválon bemutatásra kerülő kötetek megvételekor a rendezvény standjainál.
Az írás a következő források feldolgozásával készült, ahol további részletes információ olvasható a rendezvénnyel kapcsolatban:
Levegővel hajtani egy járművet – nem nagyszerű ötlet? A gondolat már évszázadok óta foglalkoztatja a mérnököket. Még az is lehet, hogy 2100-ban minden garázsban ilyen kocsi áll majd?
Mióta tudjuk, hogy a Föld ásványkincsei végesek, és fogyunk ki a hagyományos energiaforrásokból, egyre sürgetőbb, hogy megoldást találjunk a jelenleg használt energiaforrások pótlására. Ma még kérdés, hogy unokáink és az ő gyerekeik például mivel fognak fűteni télen, de a felkészülés már megkezdődött: számos kutatás és kezdeményezés igyekszik megtalálni a kifogyóban lévő energiaforrások költséghatékony helyettesítőjét. Az szinte biztos, hogy a nem túl távoli jövőben az energiatakarékosság és a megújuló energiaforrások (a nap-, a szél-, a víz- vagy a geotermikus energia) jobb kiaknázása kulcsszerepet játszik majd mindenütt (ahogy azt az EU is szorgalmazza számos javaslatával és kezdeményezésével), de egyéb kreatív ötletekre is szükség lesz ahhoz, hogy megfelelő mennyiségű energia álljon rendelkezésünkre mostani életvitelünk fenntartásához.
A közlekedés kiemelt terület ebből a szempontból: modern életünkhöz hozzátartozik a gyors mobilitás, mindennapjaink szinte elképzelhetetlenek autók nélkül. A közlekedésben és az autógyártásban már évtizedek óta számos megoldás született a szénhidrogén-függőség csökkentésére. Vannak hibrid autók, amelyek elektromotor használatával csökkentik a hagyományos üzemanyag-szükségletet, vannak hálózatról feltölthető elektromos autók (amely bár közvetlenül nem szennyezik a környezetet, de végső soron hagyományos energiát használnak fel), és van számos egyéb ötlet, amellyel utcán még nem, vagy csak nagyon ritkán találkozhatunk. Ilyenek például a sűrített levegővel működő járművek, amelyek a levegő energiáját pneumatikus munkahengerek segítségével alakítják át mozgási energiává.
Az ötlet zseniális: levegőből valószínűleg mindig lesz elég, így ha a fejlesztők képesek olyan konstrukciókkal előállni, amelyek valamilyen szempontból felvehetik a versenyt a hagyományos autókkal, akkor akár ez is lehet a mostani benzinfaló járművek alternatívája. (Mivel ezek a rendszerek viszonylag kedvezőtlen hatásfokkal működnek, ezért első sorban rövid távokon, például városi autókban jelenthetnek megoldást.)
Aki venni szeretne ilyen levegővel hajtott járművet (vagy ahogy sok helyen, kicsit talán Kazinczy modorában nevezik: léghajtányt), annak sajnos még egy kicsit várnia kell a sorozatgyártásra. Bár a levegővel hajtott járművek fejlesztése már jó ideje sokakat foglalkoztat – a technikatörténészek szerint elsőként egy brit feltaláló, Dennis Papin vezette elő az ötletet 1687-ben, az első gyakorlati megvalósítását pedig 1840-re teszik, amikor egy francia testvérpár, Andraud és Tessie Motay bemutatta első léghajtányát. A mai fejlesztők közül talán a francia MDI (Motor Development International) jutott legtovább, amelynek vezetője, Guy Negre szerint a tisztán léghajtású járműveik mintegy 180 kilométert tehetnek meg egy feltöltéssel, körülbelül kétdolláros költséggel. Ha a hengerekbe áramló levegőbe némi benzint kevernek, a hatótávolság 1 800 kilométer lehet, 1,8 liter/100 km-es üzemanyag-fogyasztás mellett.
Egy használható léghajtány, vagy ahogy a legnagyobb hazai seregszemléjükön nevezik, a pneumobilok megépítése igazi kihívást jelent a mérnökhallgatóknak is – ehhez kapcsolódóan idén májusban hatodszorra szervezik meg hazánkban a Rexroth Pneumobil Versenyt. (A "pneumobil" a Rexroth vállalatok közös szervezésű versenyén futó járgányok fantázianeve, amelyben a pneu- előtag a pneumatikára, a mobil pedig a járműre utal.) A versenyen négy ország több mint negyven csapata csap össze saját építésű léghajtányával, amelyeket különböző kategóriákban díjaznak majd. Bár a futamok csak májusban lesznek, a verseny jelenleg is zajlik – a járműveket ugyanis a nevező csapatok tervezik és építik meg több hónapos munkával. Két ilyen járgányt próbálhattok majd ki nálunk is most csütörtökön négy órától: az Óbudai Egyetem Flux-Gate Pneumobil csapatának 2013-as, „Lezs-Air” nevű autóját, valamint a PintAir mobile csapatának „Doroti” névre hallgató modelljét. Egy próbát megér! :-)
További információ: