A Maghreb-övezet és az arab világ óriási átalakuláson megy keresztül. Sokan a mi közép-kelet-európai rendszerváltásainkhoz hasonlítják a helyzetet, és az analógia valóban adja magát (leszámítva, hogy nálunk szerencsére kevesebb erőszakkal járt a változás). Még nem tudjuk, mi lesz a vége az egyiptomi, líbiai, bahreini, jemeni és marokkói belviszályoknak, de van a dolognak egy apró szelete, mely az európai integráció története szempontjából több mint érdekes.

1987 júliusában Marokkó benyújtotta csatlakozási kérelmét az Európai Közösségekhez. Mindezt úgy, hogy II. Hasszán király (aki egészen 1999-ig ült a trónon) pontosan tudta, hogy elutasításban lesz része, hiszen előtte két évig zaljott a párbeszéd a színfalak mögött. Így is történt: Marokkó nem európai ország, ennek megfelelően nincs helye a Közösségben – hangzott a verdikt.

 

Az ország nem adta fel: “Marokkó olyan fa, melynek gyökerei mélyen és erősen kapszkodnak az afrikai földbe, a lombját azonban európai szelek fújják” – írta II. Hasszán 1976-ban. A király elindított valamit, mely nagyon emlékeztet az atatürki Törökország történetéhez. Az elmúlt huszonnégy évben az arab világ egyik legnyitottabb, legliberálisabb országa jött létre a Gibraltári-szoros túloldalán, ahol a nőknek joguk van válópert beadni, a lapok a királyi család pénzügyeit boncolgatják, az új uralkodó, VI. Mohammed pedig nyilvánosan elnézést kért az apja ideje alatt elkövetett erőszakos cselekményekért (mert a felvilágosult gondolkodás mellett is előfordultak ilyenek).

 

Marokkóban persze emellett óriási gondok vannak. Rengeteg a fiatal munkanélküli, sokan próbálnak szerencsét Európában, ahová a beilleszkedés nem mindig egyszerű. Az országra mégis érdemes odafigyelni. 2008-tól Brüsszel különleges, “megerősített státuszt” biztosított az országnak (másfél évtizedre lefektetve az együttműködés menetrendjét), ami azt jelenti, hogy Marokkó ősi fája továbbra is a Gibraltári-szoros északi oldala felé növekszik.