Folytatjuk „öt legjobb film” sorozatunkat – a könyvek után filmklasszikusokat ajánlunk a figyelmetekbe. Célunk továbbra is az, hogy öt jelentős film bemutatásával képet adjunk egy-egy ország filmművészetéről. Olyanokat válogatunk be, amelyek közelebb viszik a nézőt az adott ország kultúrája megismeréséhez, és sokat mondanak az ott lakókról és történelmükről is. Természetesen minden ilyen lista szubjektív – vitassátok, egészítsétek ki saját ötleteitekkel, kedvenceitekkel, ajánljatok további filmeket! A személyes vélemények és a témában íródott hasonló válogatások alapján, íme spanyol listánk, időrendben.

#1 Juan Antonio Bardem: Egy kerékpáros halála (Muerte de un ciclista, 1955)

Elsőként egy klasszikus 1955-ből, a Franco-diktatúra idejéből, amely akár a Tudom, mit tettél tavaly nyáron című hollywoodi szuperprodukció egyik spanyol előképének is tekinthető – csak sokkal nagyobb drámával és mélységgel. A történetben két szerető, egy egyetemi professzor és egy jómódú férjezett asszony halálra gázol és cserbenhagy egy biciklistát. Lelkiismeret-furdalásukba félelem vegyül, amikor egy ismerősük bejelenti, hogy mindent tud róluk, és beszélni fog – a dráma itt természetesen nem ér véget…

A film a spanyol neorealizmus egyik klasszikus darabja, rendezője Cannes-ban megkapta az európai kritikusok FIPRESCI-díját. „A film ügyesen keveri a melodrámát, a thrillert és a neorealista elemeket, miközben görbe tükröt tart az elit társadalmi réteg elé” – társadalom- és korrajz a Franco-időszakból, kis pszichodrámával megspékelve.

#2 Luis Buñuel: A burzsoázia diszkrét bája (Le Charme discret de la bourgeoisie, 1972)

A spanyol születésű Luis Buñuelt, a szürrealizmus egyik legjelentősebb és legnagyobb hatású alakját és rendezőjét nem hagyhatjuk ki a felsorolásból. Első (rövid)filmje, az Andalúziai kutya, amelyet Salvador Dalíval, a szürrealizmus festő úttörőjével készített, máig fontos referenciapont az egyetemes filmművészetben. Filmjei rendre társadalmi és vallási tabutémákat döntögettek, az egyházzal és a spanyol állammal nem volt kiegyensúlyozottnak mondható a viszonya (Franco hatalomra kerülésekor el is hagyta Spanyolországot, Mexikóban és Franciaországban alkotott sokáig).

A burzsoázia diszkrét bája egy későbbi filmje, amelyben filmművészetének számos állandó eleme felbukkan. Az alapsztoriban a felső középosztálybeli baráti társaság hat tagja próbál együtt vacsorázni, de ezt folyamatosan megakadályozza valami – hol a rendőrség, hol a vendéglős halála, hol fegyveres támadók. „A film szép és megejtő kommercializálása a szürrealista ábrázolásmódnak: a burzsoáziáról úgy rántja le a leplet, hogy Oscar-díjjal jutalmazzák. A valóságnak hitt történetben többször is álmodnak a szereplők, sőt néha arról álmodnak, hogy mit álmodik a másik, így az eredeti álmot is beszámítva (hiszen az egész film egy nagy álom) háromszoros álomképet kapunk.”

A film 1972-ben számos nemzetközi díjat nyert, többek között a legjobb idegen nyelvű filmek járó Oscart (amelyet abban az évben az alkotással Franciaországnak hozott el a rendező.)

Videó:

#3 Mario Camus: Ártatlanok (Los Santos Inocentes, 1984)

Mario Camus a hatvanas években szárnyait bontó spanyol új hullám egyik emblematikus rendezője, életművében főleg spanyol irodalmi alkotásokat vitt filmre. Ártatlanok című filmje szívszorító történet egy együgyű emberről és madárkájáról, egyben a hatvanas évek vidéki és középosztálybeli spanyolok rejtett problémáit mutatja be.

A film Miguel Delibes regénye, az Ártatlan szentek (Los santos inocentes) alapján készült. A történet a vidéki Spanyolországban, Extremadurában játszódik, a középpontjában a szegényes tanyán élő, egyszerű parasztcsaláddal. A családból az egyik együgyű, magát kifejezni csak nehezen tudó fiú egy madárka nevelgetésével tölti idejét – akit egy napon kedvtelésből lelő a gazdag úrfi. A film „a kisemberek megalázó helyzetét mutatja be, egy olyan rétegét, amely kénytelen mindent eltűrni a felettük uralkodó, magasabb társadalmi osztályt képviselő személyektől. A nyomor és a műveletlen csoportok által uralt közegben a túlélés érdekében a szereplők feláldozzák magukat a szervilizmus oltárán”. A film egy méltatója szerint „szavak nem elegendők ennek a sokkolóan őszinte, érzelgősségtől mentes szociodráma értékeléséhez. (…) Vizualitás, előadásmód és a színészi játék együtt felejthetetlenné teszik ezt a remekművet”.

A filmet az 1984-es Cannes-i Filmfesztiválon több díjjal is elismerték, az Aranypálma mellett a főszerepeket alakító két színész, Alfredo Landa és Francisco Rabal a legjobb főszereplőnek járó díjat is megkapta.

#4 Pedro Almodóvar: Mindent anyámról (Todo sobre mi madre, 1999)

A felsorolásból szintén kihagyhatatlan Pedro Almodóvar, a spanyol filmművészet egyik legmeghatározóbb kortárs rendezője – egyesek szerint csak az ő filmjei közül válogatva is összeállíthatnánk a legjobb spanyol filmek ötös listáját. Első filmje 1980-ban készült, az ezredforduló környékén készítette legsikeresebb alkotásait, amelyeket számos nemzetközi elismeréssel halmoztak el. Ilyenek az Asszonyok a teljes összeomlás szélén, a Beszélj hozzá!, a Rossz nevelés vagy a Volver. Filmjei kevésbé merengenek a múlton, mint inkább az egymás útját keresztező sorsokat vizsgálják, és elsősorban a női lélek mélységeit tárják fel. Karakterei mindig „egyszerű, hétköznapi emberek, akik valamilyen szempontból a társadalom által nem elfogadottak – lázadók, homo- vagy transzszexuálisak, perverzek.” Almodóvar „az emberi szenvedély krónikása, a megnevezhetetlen és kiszámíthatatlan szenvedélyé, amely – mint azt a rendező filmjeiben sejtetni engedi – meghatározója, de egyben – jórészt – értelme is a cselekvésnek”.

1999-es Mindent anyámról című filmje elején meghal a főszereplő, Manuela fia. Manuela, olvasva fia naplóját, elhatározza, hogy felkeresi az apát, akivel fia sosem találkozott, és elmondja neki, hogy volt egy gyerekük, aki már halott. Megrendítő és gyönyörű film „felelősségről, másságról, a tragédia feldolgozásáról, megbocsátásról és újrakezdésről”.

#5 Alejandro Amenábar: Belső tenger (Mar Adentro, 2004)

Még egy Oscarral és rengeteg egyéb nemzetközi díjjal kitüntetett film van a listánkon: Alejandro Amenábar megrázó és csodaszép drámája, a Belső tenger, 2004-ből. Amenábar Almodóvarral egy időben, a 20-21. század fordulóján készítette legnagyobb hatású filmjeit (Nyisd ki a szemed, Halálos tézis, Más világ), ő a kortárs spanyol filmek másik meghatározó figurája.

A valóságon alapuló film a 25 éves korában nyaktól lefelé lebénult Ramón Sampedro történetét meséli el. A filmben közel harminc éve él már Ramón ágyhoz kötötten, és egyetlen vágya, hogy méltósággal fejezhesse be életét, de ebben sem a törvények, sem az egyház, sem barátai nem támogatják. A történetben két nő formálja mindennapjait: egy ügyvédnő, aki az aktív eutanáziára irányuló kérelmében segíti, és egy gyári munkásnő, aki megpróbálja meggyőzni Ramónt arról, hogy mégis érdemes élnie. A film egyik méltatója szerint „mind a történet, mind a cselekmény, mind a stílus tekintetében kifogástalan alkotás. Olyan történetet mesél el, melyet látva átértékelhetjük a saját életünket, a saját problémáinkat – s talán kicsit nyitottabbá is tesz minket.” 

Öt hely persze nagyon kevés – a listára most nem került rá több klasszikus spanyol alkotás. Ti mit tennétek még a listára?

----
Az Európa Pont az Európai Bizottság információs és kulturális központja a budapesti Millenáris Parkban. Az európai kultúra házaként tájékoztat, szórakoztat, közösségi térként beszélgetéseknek ad teret, embereket hoz össze európai témákhoz és kultúrákhoz kapcsolódóan.

Olvasd el többi bejegyzésünk, iratkozz fel hírlevelünkre, kövess minket a Facebookon és gyere el ingyenes programjainkra!