Varnus Xavér: „a zenészek mint a szellemek fejedelmei, felségjel nélkül utaztak”

Krúdytól Paganiniig, Kodálytól Lagzi Lajcsiig sok mindenkit megidézett legutóbbi vendégünk, Varnus Xavér világhírű orgonaművész egy-egy érdekesebb sztori erejéig – a beszélgetés sorvezetője természetesen a zene volt. A szemhéj belsején játszódó legszebb mozikról, az igazi európaiságról és a zenészek jellemzően nyughatatlan, vándorló („migráns”) életéről is esett szó, csakúgy, mint egy szerelmi bánatból íródott saját szerzeményről, amely minden évben karácsony után szépen hoz a konyhára. Lehetetlenség visszaadni azt a számtalan kis történetet és kultúrtörténeti érdekességet, amely az est folyamán elhangzott, csakúgy, mint azt a hangulatot, amelyet Xavér helyi mini orgonakoncertje nyújtott – álljon itt azért pár a legérdekesebb történetek és gondolatok közül.

Az est házigazdájával, McMenemy Márkkal folytatott beszélgetés vezérfonala – kapcsolódva a hónap migrációs témájához – a zenészek vándorlása volt. Xavér szerint a zenészeknél inkább az volt a ritka, aki nem kelt útra: megélhetésükhöz a legnagyobbak szinte kivétel nélkül hosszabb-rövidebb időre új otthont kerestek maguknak, ahol új hatások érték művészetüket, és maguk is hatással voltak a helyi zenei ízlésre, stílusra.

A XIX. század első feléig két mesterség képviselői utaztak hivatásszerűen: a muzsikusok és a kereskedők. Ilyen volt például Vivaldi is, aki velencei katolikus papként nem a Szent Márk téri dómban, hanem valahol Bécsben, egy helyi tábla szerint valamelyik metrólejáró alatt talált végső nyugalomra (miután meghalt a helyi szegénykórházban). De ilyen volt Bach is, akinek először pékmester ükapja (Vitus Bach) vándorolt el családjával Pozsonyból lutheránus vallásának gyakorlása miatt – először Sopron környékére, majd később Türingiába. Róla Bach emlékirataiban azt írja, hogy „magyar pék” volt. Ilyen volt Beethoven is, aki Bonnban született, de Bécsben lett igazán híres, ahogy a hamburgi születésű Brahms is. Valamelyest kivételnek számít Mozart, aki a mai Ausztrián belül Salzburgból csupán Bécsbe költözött, mikor II. József szolgálatába állt, bár akkoriban az is felért egy országhatár átlépésével. Ilyen nagy európai utazó volt Liszt is, akire az utókor saját nemzetiségétől függően magyarként vagy osztrákként gondol (származását tekintve „félig szlovák, félig osztrák volt”). De Xavér szerint nem is ez számít – ahogy egy étterembe betérve sem a finom dolgok vegyi képletét soroljuk, hanem egyszerűen a finom ételt kérjük – ugyanígy nincs értelme boncolgatni egyik vagy másik zeneszerző nemzetiségét sem. Hiszen ők a kor kozmopolitáiként európaiak voltak, akik mint „a szellemek fejedelmei, felségjel nélkül utaztak”. Ahogy zenéjük is valójában európai volt, és ők ott voltak otthon, és onnan származtak, ahol a nyugati barokk, a gótika, vagy a reneszánsz létezett.

Xavér szerint ez az európaiság kell ahhoz, hogy valaki igazán jól tudja európai szerzők műveit játszani; ez hiányzik minden előadóból, aki ezt nem élte meg sajátjaként – ahogy az tetten érhető például az Európán kívüli diákok játékában, amikor európai zeneszerzők remekműveit tanulják és játsszák – egyébként remekül. Lehet bármennyire hibátlan a játék, ha az előadó nem élt huzamosabban Európában, nem tapasztalta meg például egy német templom „szagát”, akkor nincs meg ez az „alaptöltet”, és sosem szólhat egy-egy ilyen mű „úgy, ahogy kell”.

Az utazások, a különböző helyek hagyományos népzenéi, és helyi vagy aktuális mesterek hatása jól tükröződik egy-egy zeneszerző munkásságában – jól mutatja ezt például Antalffy-Zsiross Dezső példája. Antalffy-Zsiross a XIX. század legvégén született a Vajdaságban, ahol a német eredetű szalonzene formálta ízlését; ezután a budapesti Zeneakadémián tanult, ahol az ébredő nemzeti mozgalom (Kodály és Bartók) volt rá nagy hatással, az ő munkásságába is beszűrődött a magyar népzene. Később Debussytől és Raveltől tanult sokat, alkotásaik teljesen új színt hoztak műveibe; élete végén pedig a New York-i filharmonikusok szólistájaként, illetve az USA legnagyobb (film)színházának orgonistájaként megint csak teljesen új hatások alá került. Ő volt az egyik legelső nagy koncertorgonista (az orgona csak viszonylag későn került ki a templomokból profán koncertek szereplőjének), akinek saját szerzeményei mind megörökítik ezt az igen színes zenei hagyománygyűjteményt, amelyet élete során a világ mindenféle szegletében magára szedett. Ez tükröződik többek között a Faunok tánca című, egyik legkiválóbb művében is.

A tökéletes előadás, tökéletes játékkal kapcsolatban Xavér elmondta: szerinte semmiképpen nem attól lesz egy remekmű igazi, vagy tökéletes, hogy úgy játssza az előadó, ahogy szerzője játszotta eredetileg. Ahogy Moliere-t sem úgy kell játszani ma, ahogy anno a színházakban játszották, ugyanez igaz a zeneszerzőkre és műveikre. Nincs is értelme tökéletességről beszélni. Ami mentén meg lehet mérni egy előadás értékét, az sokkal inkább a játék igazsága. Xavér szerint az a fontos, hogy az előadó mennyire marad igaz a műhöz és a művészethez, a művész egyetlen kötelessége ugyanis, hogy sohase csalja meg a művészetet zenei vagy szellemi értelemben. Amint egy zenész csak az elvárás miatt játszana, abba kell hagynia tevékenységét. Így igaz maradhat a művészethez.

Xavér azonban még egy ideig nem hagyja abba – ahogy mondja – hajtják még a hirtelen jött zenei ötletek, „szerelmek”. Ezekre jellemző, hogy amilyen gyorsan jönnek, amint megvalósítja zenei elképzelését, olyan gyorsan el is múlnak; de mindig jön egy következő szerelem, amibe rövid ideig teljesen bele tud feledkezni. Mindig lesznek új zenei szerelmek, és – a való élettel ellentétben – szerencsére közben a régi szeretők is szívesen visszavárják, akikhez rendre vissza is tér. Emiatt sosem unja meg a játékot, még ha életében közel kétezerszer is eljátszotta a D-moll toccata és fugát Bachtól.