A rossz nyelvek szerint azért Brüsszel lett az Európai Unió központja, mert a németek és a franciák nem tudtak megegyezni, kié legyen a dicsőség. A valóság persze ennél árnyaltabb, hiszen a Benelux országok együttműködése példaként szolgált az Európai Unió létrehozásához is. Ettől függetlenül tény: Brüsszel mellett bizony nem sok racionális érv szól.


Sőt, Brüsszel kimondottan irracionális város. Ami a látogatónak azonnal szemet szúr, az a kétnyelvűség: minden, értsd minden ami csak egy kicsit is hivatalos a buszmenetrendtől a közlekedési táblákig francia és flamand egyszerre. A brüsszelieknek különleges érzékük van ahhoz, hogy kínosan ügyeljenek a két nyelv egyenrangú használatára: még a sorrendet is variálják, nehogy sértődés legyen belőle. Az, hogy angolul még a legfontosabb információk is ritkán férnek ki, szemmel láthatóan kevésbé zavarja őket.

Brüsszel ugyanis Flandriában van. Keletre, nyugatra, északra és délre is flamandul beszélnek, Brüsszelben azonban franciául. A flamandok érthetően bosszúsak, hogy a város (amúgy az elmúlt 150 évben) gyakorlatilag teljesen elfranciásodott, ezért aztán szőrszálhasogatóan kérik számon a saját kisebbségi jogaikat. Az igazság az, hogy a kétnyelvűség még mindig jobb, mint ami Belgium útjain fogadja az egyszeri turistát. Az autópályák nem követik a tartományi határokat, így aztán előfordul, hogy ha valaki Liège-be szeretne eljutni, tíz kilométer után eltéved, ha nem tudja, hogy mostantól a Luik feliratú táblák viszik a céljához.


Az irracionalitás itt nem ér véget. Aki azt hiszi, az Európai Unió bonyolult képződmény, az jobb ha tudja, hogy Brüsszelben szám szerint hat parlament működik: az Európai Parlament mellett a Flamand Parlament és a flamand ajkú közösség parlamentje (ők együtt üléseznek, nem hiába takarékos nép a flamand), a Vallon Parlament, a francia ajkú közösség parlamentje (ők persze külön utakon járnak, amúgy franciásan), Brüsszel Régió parlamentje és a belga szövetségi parlament. Természetesen mindegyikhez tartozik kormány vagy valamilyen végrehajtó feladatokat ellátó bizottság is, úgyhogy Brüsszelben az 1000 főre jutó politikusok száma nagy valószínűséggel a legmagasabb az egész világon.
Brüsszel mindezek ellenére kedves és élhető város a maga egymilliós népességével. A fizetőképes kereslettől nyilván nem függetlenül kisvendéglők és sörözők százait találjuk a belvárosban, a sok eurokrata, flamandokrata, vallonokrata, brüsszelokrata és belgokrata pedig kapva kap az alkalmon: munkaidő után az uniós negyed egyik központjának számító Place de Luxembourg inkább emlékeztet a müncheni Oktoberfestre, mint egy decens németalföldi város rendezett terére.


Valójában Brüsszel nem csak egy város, hanem egy életforma, különösen azoknak, akik tudják, hogy csak néhány évre jönnek dolgozni, tapasztalatot gyűjteni. A világ egyik legizgalmasabb életformája, összezárva a legkülönbözőbb nemzetek képviselőivel és a galaxis egyértelműen legjobb gyümölcsös söreivel, a lehető legborzasztóbb időjárással a világ egyik legirracionálisabb, de bájos és szerethető városában. Ezt egyszer mindenkinek ki kell próbálnia!

A Maghreb-övezet és az arab világ óriási átalakuláson megy keresztül. Sokan a mi közép-kelet-európai rendszerváltásainkhoz hasonlítják a helyzetet, és az analógia valóban adja magát (leszámítva, hogy nálunk szerencsére kevesebb erőszakkal járt a változás). Még nem tudjuk, mi lesz a vége az egyiptomi, líbiai, bahreini, jemeni és marokkói belviszályoknak, de van a dolognak egy apró szelete, mely az európai integráció története szempontjából több mint érdekes.

1987 júliusában Marokkó benyújtotta csatlakozási kérelmét az Európai Közösségekhez. Mindezt úgy, hogy II. Hasszán király (aki egészen 1999-ig ült a trónon) pontosan tudta, hogy elutasításban lesz része, hiszen előtte két évig zaljott a párbeszéd a színfalak mögött. Így is történt: Marokkó nem európai ország, ennek megfelelően nincs helye a Közösségben – hangzott a verdikt.

 

Az ország nem adta fel: “Marokkó olyan fa, melynek gyökerei mélyen és erősen kapszkodnak az afrikai földbe, a lombját azonban európai szelek fújják” – írta II. Hasszán 1976-ban. A király elindított valamit, mely nagyon emlékeztet az atatürki Törökország történetéhez. Az elmúlt huszonnégy évben az arab világ egyik legnyitottabb, legliberálisabb országa jött létre a Gibraltári-szoros túloldalán, ahol a nőknek joguk van válópert beadni, a lapok a királyi család pénzügyeit boncolgatják, az új uralkodó, VI. Mohammed pedig nyilvánosan elnézést kért az apja ideje alatt elkövetett erőszakos cselekményekért (mert a felvilágosult gondolkodás mellett is előfordultak ilyenek).

 

Marokkóban persze emellett óriási gondok vannak. Rengeteg a fiatal munkanélküli, sokan próbálnak szerencsét Európában, ahová a beilleszkedés nem mindig egyszerű. Az országra mégis érdemes odafigyelni. 2008-tól Brüsszel különleges, “megerősített státuszt” biztosított az országnak (másfél évtizedre lefektetve az együttműködés menetrendjét), ami azt jelenti, hogy Marokkó ősi fája továbbra is a Gibraltári-szoros északi oldala felé növekszik.

Ákos teljesen átlagos magyar vidéki egyetemista, aki azonban élt a lehetőséggel, jelentkezett önkéntesnek, és élete legizgalmasabb hónapjait töltötte Olaszországban. Vele beszélgettünk lomtalanításról, élményekről és praktikus apróságokról. Ha Te is szeretnél önkéntesként dolgozni, várunk február 21-én 17 órától az Európa Pontban, ahol a Mobilitás munkatársaitól mindent megtudhatsz a témáról (előzetes regisztráció szükséges)!

Miért jelentkeztél önkéntesnek?

Az emberek többsége szeretne másokon segíteni. Persze saját magad előtt is jobb fejnek tűnsz utána, de azért nem csak ez motivált. Szerettem volna valami tényleg hasznos dolgot csinálni, és persze vonzott a kaland is.

A kalandvágyad Olaszországba vitt. Miért pont oda?

Nem volt igazán konkrét elképzelésem, bár mivel jól beszélek németül és angolul, szerettem volna latin nyelvi környezetbe kerülni. Olaszország csak egy volt a sok lehetséges célpont közül. A szervezők főleg ottani fogadószervezetekkel álltak kapcsolatban, és ez volt a legegyszerűbb. Mit csináltál kint pontosan? Nagyon érdekes helyre kerültem, egy félig-meddig egyházi, de mégis világi szemléletű szervezethez. Folyamatosan jártuk a lomtalanításokat, és házhoz is mentünk a kacatokért, megunt dolgokért. A régi, javításra szoruló, de még felújítható bútorokat, műszaki dolgokat elvittük, helyrehoztuk, és odaadtuk a rászorulóknak. Szerintem ez egy működő modell, és talán itthon is lehetne hasznosítani.



Egyetemre jársz most is. Hogyan tudtál időt szakítani az önkéntességre?

Rögtön a vizsgaidőszak után mentem ki, és szeptember végén jöttem haza. Akkor még nem kezdődtek el a szemináriumok, így meg tudtam oldani, hogy kint maradjak. A beiratkozást is el lehetett volna intézni meghatalmazással, de végül inkább hazaugrottam pár napra. Így legalább az oktatók egy részének is el tudtam magyarázni, hogy nem érdektelenség miatt nem látnak szeptemberben. 90 százalékuk nagyon pozitívan fogadta a dolgot.

Milyen körülmények között laktál kint?

Ahogy mondtam, ez egy világi szemléletű, de egyházi fenntartású szervezet volt, így a kolostor melletti vendégházakon osztoztunk a többi önkéntessel. Azt hiszem életemben nem laktam még ilyen régi épületben! A szállásunk mellett az ellátásunkat is megoldották. Nem akarom azt mondani, hogy nulla pénzből el lehet menni önkéntesnek, de semmivel sem költöttem többet kint, mint itthon, sőt, pedig nem ugyanazok az árak. Szerintem ez ne tartson vissza senkit.



Hogy érzed, mit kaptál az önkéntességtől?

Felsorolni is nehéz lenne. Először is önállóságot. Az ember egyetemistaként már elszakad otthonról, de több hónapot teljesen idegen környezetben tölteni egyetlen magyarként azért teljesen más. Találkoztam rengeteg emberrel Európa minden szegletéből, németekkel, lengyelekkel, spanyolokkal, angolokkal. Néhánnyal most is tartjuk a kapcsolatot, barátok lettünk, még ha nem is láttuk egymást azóta. Azóta elkezdtem olaszul tanulni, és nagyon sokat segít, ami kint, Forliban ragadt rám. Közgazdásznak tanulok, és közgazdasági szempontból az önkéntes munkának igazából nincs értelme. Viszont pénzt ráérek akkor is gyűjteni, ha már lediplomáztam. Most élményeket gyűjtök, és erre az önkéntességnél kevés jobb lehetőség van.

Szóljanak a fanfárok, árassza el Európát az öröm, boldogság és a felszabadult nevetés. Nincs több lemerült telefon, elkeveredett Nokia töltő, otthon hagyott almás adatkábel. Az új készülékek 90 százaléka már az idén egységes, mikro USB töltővel jelenhet meg.

Sok kritika éri az Európai Uniót, hogy mindent egységesíteni szeretne. Rém- és álhírek keringenek a banán görbületének szabályozásáról, és hasonló, érthetetlen és furcsa dolgokról. Nem szeretnénk azt állítani, hogy a szabályozás néha nem csap át túlzásba, de ez már nem az első hasonlóan jó húzása az Uniónak. Légiutas-jogok egységesítése, Európai Egészségbiztosítási Kártya, roamingdíjak csökkentése, hogy csak párat említsünk.



Most már csak a konnektorokkal kellene valamit kezdeni, mert Európában még csak-csak elviselhető a helyzet (csak a britek különcködnek, de ugye miért pont ők ne), de világszinten kezelhetetlen a tucatnyi változat. A Galaxis Útikalauz megálmodója, Douglas Adams egyszer egy egész írást szentelt a konnektorkérdésnek, és átvágta a gordiuszi csomót: a szivargyújtó a világon mindenhol szivargyújtó, és mindenhol egyforma.

Lehet, hogy a Bizottság illetékesei nem olvasnak elég Douglas Adamset?

Bár a kocka csak tavaly decemberben fordult, az iWiW azóta is egyre rosszabbul teljesít a Facebookkal összehasonlítva. Az amerikai közösségi oldal úgy ahogy van letarolta Európát. Nem mondhatnánk, hogy eurofil keblünk dagad a hír hallatán, de azért elmeséljük, hogy van még legalább két ország, ahol csapataink harcban állnak. Nem, Magyarország nem tartozik ide.

A Draugiem lett, látott, győzött

Réges-régen egy messzi-messzi baltikumi államban, a lett alföldön elindult a Draugiem.lv, pontosan akkor, amikor a Facebook is elstartolt a nagy amerikai síkságon. A közösségi oldal rövid időn belül, egy év alatt az ország első számú közösségi oldala és az ország leglátogatottabb weboldala lett. Sokkal rövidebb idő alatt sikerült egyeduralkodóvá válnia, mint az iWiW-nek Magyarországon, és sokkal kevesebb dologban késett el: ugyanúgy megtalálhatóak rajta a Facebook által is nyújtott szolgáltatások, sok esetben fejlettebb és felhasználóbarátabb formában. A Draugiem felismerte, hogy fontos az is, kik és miért regisztrálnak az oldalra. A lett miniszterelnöknek már akkor saját profilja volt a Draugiemen, amikor George W. Bush még az egér használatát gyakorolta az Ovális Irodában. Érdekesség, hogy a magyar Barátikör.com a Draugiem hazai “leányvállalata”.



Hup Holland Hup!

Míg a Draugiem a lett közélet és popkultúra központja, a holland Hyves okosan olyan ingyenes szolgáltatásokat integrált az oldalba, melyek a Facebook-on sem találhatóak meg, vagy csak az utóbbi időben lettek elérhetők. Ilyen az apróhirdetési oldal, ahol nem csak megszabadulhatunk a leszokásunk után feleslegessé vált százhuszas cigipapírokról felesleges tulipánhagymáinktól, hanem rögtön ki is fizethetjük őket, online, egyetlen kattintással. A Hyves sokak szerint technikailag az egyik legfejlettebb közösségi oldal, ráadásul ugyanúgy a holland popkultúra része, mint a Facebook az Egyesült Államokban. Az új holland helyesírási szótárban a hyven hivatalosan is elfogadott igévé vált.

Ti jobban szeretnétek egy jó magyar közösségi oldalt, vagy megfelel a Facebook is?

Akik most születnek Európában, már nem fogják érteni mi az a határsáv, határellenőrzés, határátkelő. Mi még emlékszünk arra, hogyan álltunk sorba Hegyeshalomnál, hogy kiszabaduljunk a Mariahilferstrasséra. Ez sem volt kellemes – de voltak, akiknek az életét szelte ketté a határ.

Belgium és Hollandia az Európai Unió alapító tagjai, sőt, a Benelux-államok között már korábban is nagyon szoros volt az együttműködés. Itt biztosan nem történhetnek amolyan kelet-európai sorstragédiák, gondolnánk. Pedig ott sem volt mindig kolbászból a kerítés. A holland Baarle-Nassau és a belga Baarle-Hertog városkák területét például az 1843-as maastrichti (!) békében úgy sikerült felosztani, hogy a város közepén húzódott a belga-holland határ, és egészen az útlevélunió létrehozásáig fegyveres határőrök cirkáltak a kávézók között. A dolog még ennél is bonyolultabb, ahogy a lenti térkép mutatja, mert szinte patchwork mintában egyeztek meg:



Az egykori határ ma is látható, de ma már az sem okoz problémát, ha valaki félig Hollandiában, félig Belgiumban parkol. Na de melyik parkolóellenőr büntetheti meg ilyenkor?





Baarle-Nassau és Baarle-Hertog története tehát heppienddel végződött. A határ, melynek ráadásul mindkét oldalán ugyanazt a nyelvet beszélik, remélhetőleg örökre eltűnt. Lehetetlen azonban beszélni kettészelt városokról, falvakról anélkül, hogy Szelmencet ne említenénk. Szelmenc faluközpontjában 1945-ben húzták meg a szovjet-csehszlovák határt. A Szlovákiában található Nagyszelmenc és az Ukrajna területéhez sorolt Kisszelmenc lakóinak nem egyszerűen bonyolultabbá vált az élete az abszurd döntés után, de még csak nem is nagyon láthatták, mi történik a másik oldalon – köszönhetően a 6 méter magas falnak. A családlátogatásból – ha egyáltalán adtak vízumot a jellemzően kötözködő hatóságok – 300 méteres séta helyett 150-200 kilométeres, egész napos túra lett. A kommunikációt népmesei úton oldották meg: mivel üzeneteket nem lehetett váltani, hangos énekszóval tudatták a túloldalon rekedteknek, ha bánat vagy öröm érte a családot.

Ukrajna csatlakozási szándékait és felkészültségét tekintve Szelmenc még valószínűleg még nagyon sokáig nem hasonlíthat Baarle-Nassaura és Baarle-Hertogra. Haladás azonban mégis van: 2005 Karácsonyán végre megnyílt a gyalogos kishatárátkelő a két falurész között, és 61 év után a szelmenciek végre szabadon – bár útlevéllel – átsétálhattak a rokonokhoz.

Belgium nem is létezik – szokták hangoztatni a cinikusabbak. Mindenesetre nehezen érthető, és ahogy az események mutatják nehezen irányítható országról van szó, méghozzá az Európai Unió szívében.

Belgium valóban furcsa ország, és erről semmi nem árulkodik jobban, mint a neve. Az országokat általában az ott élő népek alapján nevezik el: Magyarországon magyarok élnek, Lengyelországban lengyelek, Szlovéniában szlovének. Belgiumban kevés belga él, azonban annál több flamand és vallon. Az ország a régi római Gallia Belgica provinciáról kapta a nevét – nem nemzetállamként alakult tehát 1830-ban, hanem területi alapon.

A konfliktus lényege rém egyszerű: a déli, vallon részeken a nehézipar sokáig virágzott, magával húzva az elmaradott, mezőgazdasági jellegű flamand északot. A technika fejlődésével és az ipar, elsősorban a szénbányászat hanyatlásával azonban fordult a kocka: Flandriában letelepedtek a legmodernebb, high-tech iparágak, Vallónia pedig nem tudott váltani, és folyamatos szerkezeti válsággal küzdő, leszakadó régióvá vált. A flamandok vannak többen, és egyre nehezebben viselik, hogy az általuk befizetett adó egy részét Vallónia támogatására fordítják.

Nem lehetetlen közép-európai párhuzamot vonni. Képzeljük el, hogy a történelmi véletleneknek köszönhetően fennmarad az Oszták-Magyar Monarchia. Két nép (a Monarchia esetében jelentős kisebbségekkel, de azért Belgiumban is találunk ilyeneket), két nyelv, két eltérő kultúra, és egy uralkodói család, mely minden erejével megpróbálja összetartani a két veszekedő országrészt. Valami ilyesmi történik most Belgiumban, ahol flamandok és vallonok jóformán egyetlen dologban, II. Albert király sérthetetlenségében értenek egyet.

A belgákat türelmes, higgadt népként ismerik, de most nekik is elfogyott a türelmük. Háromnegyed éve nincs központi kormány (csak ügyvezető), és az emberek úgy döntöttek, az utcákon követelik a helyzet rendezését. Brüsszelben egyáltalán nem ritkák a tüntetések, sőt. Mezőgazdasági szervezetek, szakszervezetek szinte hetente vonulnak az utcára, hogy nyomást gyakoroljanak az európai intézményekre. Emberemlékezet óta nem volt azonban olyan, hogy harmincezres tömeg belga zászlókat lengetve hömpölyögjön a Rue de la Loi-n.



Belgiumra tehát egyik oldalról van igény, a másik oldal azonban jobban szeretne független Flandriát és Vallóniát látni a térképeken. Ha szakad Belgium, a nagy kérdés természetesen Brüsszel sorsa: egy francia nyelvű város Flandriában, rengeteg külföldivel. Egyikhez területi okok miatt nem csatlakozhat, a másikhoz kulturális okok miatt. A nagyot álmodók azonban előálltak egy megoldással: legyen Brüsszel külön városállam, az Európai Unió fővárosa. Első hallásra szörnyen hangzik, pedig nem ördögtől való: valójában Washington DC is városállam.

Ti mit szólnátok egy "Brüsszel DC"-hez?