A Nyelvek Európai Napjának előestéjén az irodalom oldaláról közelítettük meg az európai nyelvi, és kulturális sokféleséget. Ehhez kapcsolódóan Forgách András, az est házigazdája olyan kortárs európai írókkal beszélgetett, akik mind egy-egy másik európai országról írtak, és szereztek ott életre szóló élményeket.

Az est egyik vendégeként Wilhelm Droste mesélt magyarországi élményeiről és arról, mit jelent számára a magyar irodalom, azon belül is Ady Endre munkássága. Magyarországon élő német fordítóként nagyon jól ismeri a magyarokat; az első benyomásait az országról még a rendszerváltás előtt, fiatalként a nyugat- és keletnémetek legendás találkozóhelyén, a Balatonnál szerezte. Csakúgy, mint az akkor még a berlini fal másik oldalán élő német író, Jochen Schmidt (aki sajnos a beszélgetésen nem tudott részt venni). Neki nemrégiben jelent meg írása az erre az időszakra való visszaemlékezéséről, és arról, hogy hogyan látja ma Magyarországot. Bár egyikük keletről, másikuk nyugatról járt a Balatonhoz, hasonló emlékeket és benyomásokat őriznek a szocialista Magyarországról. A találkozás élménye, a magyar bélyegek (!), az ismerkedés a magyar nyelvvel mind közös történetükben, de míg Schmidt visszalátogatva hazánkba kicsit ironikusan fogalmaz a mai magyar valóságról – amely képeiben talán a Balkánra emlékeztetheti az olvasót –, addig Drostét el is csábította országunk, és a magyar nyelvet fordítói szinten is elsajátította.

Droste megpróbálkozott a lehetetlennel is: megpróbálta átültetni németre a „lefordíthatatlan költő”, Ady Endre verseit; 2011-ben jelent meg kétnyelvű kötete Add nekem a szemeidet címmel. Szerinte a „jó költészet minden nyelvben idegen nyelv”; minden jó írással születik egy új nyelv. Ahogy a németeknél Hölderlin vagy Rilke, úgy a magyaroknál Ady olyan még Droste szerint, akinek az írása már nem német vagy magyar, hanem annál több, különlegesebb, „vasárnapi nyelv”. Véleménye szerint Ady az egyik legnagyobb magyar irodalmi kincs. Tudja, hogy szinte teljesíthetetlenre vállalkozott fordításával, de meg akarta próbálni – ahogy fogalmazott: „tudtam, hogy ezzel csak bűnözni lehet vagy nevetségessé válni, de meg akartam próbálni. Nem sajnálom, mert rengeteget tanultam, és azt gondolom, valahol itt kezdődik az irodalom, aminek én a határán voltam. Mint egy magányos hegymászó, aki élményeit közvetíteni nem tudja – de ott volt a csúcson.” Ady szélesebb körű megismeréséhez közelebb vihet, szerinte a tervei közt szereplő, Rilke és Ady költészetét összehasonlító könyv. Bízik benne, hogy ezáltal jobban „be tudja csempészni” Adyt az európai irodalomba.

Az est másik vendége, Jean Rouaud francia író volt, akinek a Valahol Európában sorozatban épp most jelenik meg legújabb regénye magyarul. Rouaud első kötete, A dicsőség mezején című családregény a mesélő anyai nagyszüleinek életét mutatja be, és azt a fordulatot, ahogy az első világháború romba döntötte az apai ág egzisztenciáját. A most megjelenő kötet, a Jeles férfiak a narrátor apja, Joseph történetét meséli el. Rouaud viszonylag későn lépett írói pályára, mint a beszélgetésen elhangzott, 37 éves volt első regénye megjelenésekor (amely hatalmas sikert aratott Franciaországban, megnyerte a Goncourt-díjat, és azóta közel harminc nyelvre lefordították). Ennek egyik legfontosabb oka az volt, hogy első komolyabb írásai idején, a hetvenes évek posztmodernista irányzatai épp „temették a regényt és az írókat, és vele együtt a történeteket”. Mint mondta, ő nem tudott más formátumban gondolkodni, és csak a klasszikus polgári regény nyelvén tudott volna megszólalni – a vezető irányzat ellenében, „reakcionistaként” alkotni pedig nem akart. Ellentétben Drostéval, eredeti nyelven a francián kívül nem olvas irodalmat, de „nagyszerű” fordításokból ismeri a külföldi, köztük a magyar írókat is. Kertész Imre Sorstalanságát nagyon nagyra becsüli, a szövegen a modern francia regény jeleit is felfedezte.

A beszélgetés szlovák résztvevője, Jana Beňova Portugáliával áll különleges viszonyban, ahova nemrégiben visszatért egy 15 évvel ezelőtti látogatás után. Benyomásait nemrégiben írta meg, amely magyarul is megjelent a Lettre folyóirat legutóbbi számában. Bár nem ismeri a nyelvet, a portugál élet és a portugál írók nagy hatással voltak rá – szerinte nem feltétlenül a helyi nyelv ismerete az, amely hozzásegít, hogy egy országot valaki megértsen vagy írjon róla; a lényeg az, hogy mindenki a saját történetét találja meg egy másik helyen, ettől tud egy adott országról írni. Beňova nemrégiben kapta meg az Európai Unió Irodalmi Díját, Café Hyena (Kikísérési terv) című regényéért, amely többek között azt mutatja be, mennyire fontos óvni szeretteinket.

Beňovával egyidőben kapta meg az Európai Unió irodalmi elismerését első regényéért Horváth Viktor is, a beszélgetés negyedik résztvevője. Díjazott könyve, a Török tükör egy másik országba és egy másik időbe kalauzolja az olvasót. A történet a török hódoltság korában játszódik Magyarországon, amelyhez Horváth Viktor újrateremtette az ötszáz évvel ezelőtti török és magyar nyelvet. A regény egy török fiatal szemszögéből mutatja be, milyen lehetett az élet a XVI. századi Magyarországon – az írás egyrészt a különleges nézőpont miatt érdekes, másrészt játék is a nyelvvel. A díjnak köszönhetően már legalább hét nyelvi fordítás van kilátásban – igaz, a török egyelőre várat magára.

Vendégeink egyetértettek abban, hogy minden kultúrában, mindenki életében vannak olyan közös mozzanatok, amelyekre ugyanolyan jóleső visszaemlékezéssel gondolunk. A petróleumlámpa meggyújtása, a sülő sütemény megszúrása tűvel vagy épp a függöny elhúzása – ezek olyan apró élmények, amelyek mindenki életében jelen vannak, és ilyet olvasva bárki magára ismerhet. Jean Rouaud megfogalmazása szerint kultúrákon, nyelveken és időn átível ez a közösség – az írók és könyvek ezeket az emberekben jelenlévő, visszafojtott és meg nem fogalmazott dolgokat a felszínre hozzák, visszanyúlva az emberiség közös alapjához. Jó néha ráeszmélni, hogy mennyi közös van az egymástól távol eső kultúrákban is – éppen ezért nagy feladat vár az írókra a XXI. században, hogy megtalálják azt a közös nyelvet, amelyet értenek a világ minden szegletében – egészítette ki a gondolatot Wilhelm Droste.

Valahol Európában címmel indította útjára az utóbbi évtizedek magyar fordításirodalmában példa nélkül álló sorozatát a L’Harmattan Kiadó. A Karádi Éva megjelenő sorozat kötetei a teljes kortárs európai regényirodalomból nyújtanak válogatást. Minden európai országból egy-egy kulcsfontosságú regény kerül az olvasó kezébe, hogy megtapasztalhassa azokat a hasonlóságokat és különbségeket, amelyek a közös európai történelemben egymás mellett élő emberek, közösségek, családok és népek életében formát öltenek. Az 1914-től napjainkig tartó időszakot felölelő Valahol Európában válogatásban olyan regények jelennek meg, melyekben a történelmi léptékű fordulatok a személyes és közösségi élményeken keresztül válnak megérthetővé és átélhetővé.

Az est az Európa Pont, a Francia Intézet, a Goethe Intézet, a Szlovák Intézet, a EUNIC, a L’Harmattan és a Lettre közös szervezésében valósult meg.

Aki tanult már idegen nyelvet, esetleg élt valameddig egy másik országban, biztos találkozott olyan szavakkal, amelyeket csak nagyon körülményesen lehet lefordítani más nyelvekre. Ezek a szavak sokszor magáról az ország kultúrájáról is sokat elárulnak. Néhány ilyen lefordíthatatlan szót gyűjtöttünk össze az európai nyelvek napja (szeptember 26.) alkalmából – ismertek még hasonlókat? :-)



LAGOM (svéd)
Sem túl kevés, sem túl sok valamiből – éppen elég, éppen jó. Nem csak mennyiségre, minőségre is használják, jelentése a magyar „átlagos” / „közepes”-nél sokkal pozitívabb, egyesek szerint az egalitariánus svéd társadalmat jól meghatározza a „lagom”-ra törekvés – se alulról, se felülről ne tűnjünk ki a tömegből. („Lagom är bäst”, azaz „a lagom a legjobb”.)

SAUDADE (portugál)
Fájdalmas vágyódás valami után, amit szeretsz, vagy szeretnél, de elveszett – a fado zenéjében kifejeződő keserű, szenvedélyes érzés, amelyben egyszerre van benne a vágyódás, hiányérzet, szomorúság és fájdalom, a szerelem és a boldogság keresése.

Cesaria Evora - Sodade

VOORPRET (holland)
Szó szerinti fordításban „elő-öröm” – az a boldog izgalom, amikor valamit felfokozott hangulatban várunk, valaminek előre örülünk.

VEDRITI (szlovén)
Költői szó arra, ha valaki az eső elől behúzódik valahova.

KREVATOMURMURA (görög)
Amikor egy párból az egyik (általában a nő) lefekvéskor beszédével nem hagyja aludni a másikat.

DÉPAYSEMENT (francia)
Amikor valaki nem érzi otthon magát egy másik országban, úgy érzi, nem oda tartozik, rossz helyen van.

EISLAUFMUTTER (német)
A „korcsolyázó édesanyja” – olyan ambiciózus szülő, aki túlzottan sokat vár el a gyerekétől, aki a végletekig és teljesítőképessége határáig hajtja a gyerekét.

HYGGELIG (dán)
Kellemes, barátságos, jó hangulatú, meghitt élmény – minden, ami kellemes és meleg érzéssel tölt el – lehet egy jó baráti beszélgetés, egy hideg sör vagy akár a tűz melege.

TARTLE (skót)
Megtorpanás, amikor be akarunk mutatni valakit, de hirtelen elfelejtjük a nevét.

LITOST (cseh)
Kundera szerint lefordíthatatlan – az a kín és fájdalom, amit akkor érez valaki, amikor ráeszmél a saját nyomorúságára.

SOBREMESA (spanyol)
Közös étkezés utáni beszélgetés azokkal, akikkel együtt ettél.

VIITSIMA (észt)
Ezt használod, amikor nincs kedved valamihez – nem szeretnéd, nem érzed úgy, hogy meg kellene tenned.

Tudtok még hasonló szavakat? A magyar nyelvből mit gondoltok lefordíthatatlannak?

Forrás: Matadornetwork, Eduline (rajzolt illusztrációk), Better than English

Az év elején kezdődő ír elnökséghez kapcsolódóan mi is körbejárjuk az ír szigetet, és bemutatunk egy-két igazán ír témát. Bár a közel négy és fél milliós Írország kis országnak számít, számtalan nagy embert, alkotást vagy élményt adtak a világnak – G.B. Shawtól a Guinness sörön át az ír sztepptáncig.

Az írek egyik legfontosabb nemzeti büszkesége a nyelvük, amelyet 2007-ben az EU is hivatalos nyelveként fogadott el. Alapvetően ebben nincsen semmi furcsa, hiszen minden ország saját nyelve egyben az EU hivatalos nyelve is, az ír nyelvet azonban mindössze 90 ezren használják aktívan (bár 1,3 millióan megértik), elsősorban Írország Gaeltacht nevű részében. Az írek ősi nyelvét a mindennapi életben és a mindenki által beszélt angol mellett igyekeznek megőrizni. (Bár az uniós intézmények és a köznyelv is úgy utal az írek tradicionális nyelvére, mint „gael” - ejtsd: „gél” - a pontos megfogalmazás „ír gael”, ugyanis a gael nyelvet beszélik Skócia egyes részein is.) Az írek egyszerűen „ír nyelv”-ként hivatkoznak hagyományos nyelvükre, megkülönböztetve a minden ír által beszélt angoltól; egészen pontosan az ír nyelv írül „Gaeilge” (gélgö).

Hasonlóan a legtöbb európai nyelvhez, az ír is az indoeurópai nyelvcsaládba tartozik, annak kelta ágába. Ez Európa egyik legrégebbi nyelve, amelynek már a VI. századból maradtak fent írásos emlékei. A nyelv vezető szerepét az angol uralom törte meg – I. Erzsébet korában az ír nyelvet és kultúrát „barbárnak” tartották, amely fenyegetést jelent az angol nyelvre, és tudatos kampányt folytattak az ír kultúra ellen – beleértve a viseletet, a hagyományokat és a nyelvet is. Az angolok által meghonosított oktatási rendszer is ezt támogatta, a XIX. század nagy éhínsége és a tömeges ír kivándorlás pedig tovább csökkentette az ír anyanyelvűek arányát a lakosságon belül.  Az angol uralom végére a lakosság kevesebb mint 15 százaléka beszélt írül. Azóta is nagy kihívást jelent e nyelv életben tartása, habár az 1922-es függetlenség óta ez Írország első hivatalos nyelve, és azóta is minden ír fiatal kötelezően tanul az iskolában gaelül. A mindennapi életben azonban az angol maradt az írek elsődlegesen használt nyelve,  valamennyi ismert ír író és költő is (Jonathan Swift, James Joyce, Oscar Wilde, G.B. Shaw vagy Samuel Beckett) angolul alkotott. Az írek számos szimbolikus pozíciót szándékosan ír nyelven használnak, az elkövetkező ír elnökségi félévben például gyakrabban találkozhatunk majd a „taoiseach” (ejtsd: „tísah”) kifejezéssel: az írek ugyanis így hivatkoznak miniszterelnökükre – gondosan elkerülve az angol „prime minister” kifejezést. (A szó egyébként klánfőnököt jelent).

Írország vezetői a függetlenedés óta igyekeznek mindent megtenni annak érdekében, hogy az ír nyelv ne haljon ki (ez az ún. „gael újjászületés”). Habár az angol egyeduralkodó szerepét soha nem fogják megtörni, az utóbbi években pozitív tendencia figyelhető meg a nyelvet rendszeresen használók tekintetében.  Ebben nagy szerepet játszik az 1996-ban alapított a TG4 nevű ír csatorna, amely modern, minőségi műsorokat sugároz ír nyelven. Emellett az online média is nagy szerepet  játszhat abban, hogy az ír nyelv újra „menő” lett a fiatalok körében - újabban például számos mobiltelefonos applikáció is elérhető azok számára, akik meg szeretnék tanulni ezt a nyelvet.

Az ír nyelv maga nem túl egyszerű: kezdve azzal, hogy a leírt betűk jellemzően nem egy-egy hangot jelölnek, hanem betűcsoportok írnak le egy-egy fonémát. Például az ír „könyv” szóban (leabhar) az „eabha” ejtése /əu/ – így már az írott ír nyelv felolvasása sem túl egyszerű. A főnevek írben is lehetnek hím- vagy nőneműek, és öt esetük lehet (alany, tárgy, birtokos, részes, megszólító). Érdekesség, hogy az ír mondatok szinte mindig igével kezdődnek, amelyek két ragozási osztályra oszlanak. Van jelen, múlt, régmúlt és jövő idő, feltételes, felszólító és kötőmód – könnyebbség viszont, hogy nagyon kevés a rendhagyó módon ragozandó ige. Hasonlóság a magyar nyelvvel, hogy találhatók benne olyan személyragos elöljárószavak, amelyek funkciója nagyon hasonló a magyar személyragos határozószavakéhoz (pl.: nálam, veled, neked).

Ha részletesebben érdekel az ír nyelv, számos online fórumon olvashatsz még a nyelv érdekességeiről, több oldalon online nyelvleckéket is vehetsz. Sokszor lehet találni futó ír nyelvtanfolyamokat Magyarországon is, a budapesti Országos Idegennyelvű Könyvtárban pedig számos ír témájú könyvet és szakkönyvet találhatsz. Sokan küzdenek az ír nyelvvel – így sok Írországba érkező politikus is megbirkózik egy-egy ír mondattal – az írek nagy örömére. Itt például Barack Obama mondja írül híres jelmondatát, akit meg is dicsértek jó kiejtéséért: „Is féidir linn” – azaz „Yes we can”.