Akik most születnek Európában, már nem fogják érteni mi az a határsáv, határellenőrzés, határátkelő. Mi még emlékszünk arra, hogyan álltunk sorba Hegyeshalomnál, hogy kiszabaduljunk a Mariahilferstrasséra. Ez sem volt kellemes – de voltak, akiknek az életét szelte ketté a határ.

Belgium és Hollandia az Európai Unió alapító tagjai, sőt, a Benelux-államok között már korábban is nagyon szoros volt az együttműködés. Itt biztosan nem történhetnek amolyan kelet-európai sorstragédiák, gondolnánk. Pedig ott sem volt mindig kolbászból a kerítés. A holland Baarle-Nassau és a belga Baarle-Hertog városkák területét például az 1843-as maastrichti (!) békében úgy sikerült felosztani, hogy a város közepén húzódott a belga-holland határ, és egészen az útlevélunió létrehozásáig fegyveres határőrök cirkáltak a kávézók között. A dolog még ennél is bonyolultabb, ahogy a lenti térkép mutatja, mert szinte patchwork mintában egyeztek meg:



Az egykori határ ma is látható, de ma már az sem okoz problémát, ha valaki félig Hollandiában, félig Belgiumban parkol. Na de melyik parkolóellenőr büntetheti meg ilyenkor?





Baarle-Nassau és Baarle-Hertog története tehát heppienddel végződött. A határ, melynek ráadásul mindkét oldalán ugyanazt a nyelvet beszélik, remélhetőleg örökre eltűnt. Lehetetlen azonban beszélni kettészelt városokról, falvakról anélkül, hogy Szelmencet ne említenénk. Szelmenc faluközpontjában 1945-ben húzták meg a szovjet-csehszlovák határt. A Szlovákiában található Nagyszelmenc és az Ukrajna területéhez sorolt Kisszelmenc lakóinak nem egyszerűen bonyolultabbá vált az élete az abszurd döntés után, de még csak nem is nagyon láthatták, mi történik a másik oldalon – köszönhetően a 6 méter magas falnak. A családlátogatásból – ha egyáltalán adtak vízumot a jellemzően kötözködő hatóságok – 300 méteres séta helyett 150-200 kilométeres, egész napos túra lett. A kommunikációt népmesei úton oldották meg: mivel üzeneteket nem lehetett váltani, hangos énekszóval tudatták a túloldalon rekedteknek, ha bánat vagy öröm érte a családot.

Ukrajna csatlakozási szándékait és felkészültségét tekintve Szelmenc még valószínűleg még nagyon sokáig nem hasonlíthat Baarle-Nassaura és Baarle-Hertogra. Haladás azonban mégis van: 2005 Karácsonyán végre megnyílt a gyalogos kishatárátkelő a két falurész között, és 61 év után a szelmenciek végre szabadon – bár útlevéllel – átsétálhattak a rokonokhoz.

Belgium nem is létezik – szokták hangoztatni a cinikusabbak. Mindenesetre nehezen érthető, és ahogy az események mutatják nehezen irányítható országról van szó, méghozzá az Európai Unió szívében.

Belgium valóban furcsa ország, és erről semmi nem árulkodik jobban, mint a neve. Az országokat általában az ott élő népek alapján nevezik el: Magyarországon magyarok élnek, Lengyelországban lengyelek, Szlovéniában szlovének. Belgiumban kevés belga él, azonban annál több flamand és vallon. Az ország a régi római Gallia Belgica provinciáról kapta a nevét – nem nemzetállamként alakult tehát 1830-ban, hanem területi alapon.

A konfliktus lényege rém egyszerű: a déli, vallon részeken a nehézipar sokáig virágzott, magával húzva az elmaradott, mezőgazdasági jellegű flamand északot. A technika fejlődésével és az ipar, elsősorban a szénbányászat hanyatlásával azonban fordult a kocka: Flandriában letelepedtek a legmodernebb, high-tech iparágak, Vallónia pedig nem tudott váltani, és folyamatos szerkezeti válsággal küzdő, leszakadó régióvá vált. A flamandok vannak többen, és egyre nehezebben viselik, hogy az általuk befizetett adó egy részét Vallónia támogatására fordítják.

Nem lehetetlen közép-európai párhuzamot vonni. Képzeljük el, hogy a történelmi véletleneknek köszönhetően fennmarad az Oszták-Magyar Monarchia. Két nép (a Monarchia esetében jelentős kisebbségekkel, de azért Belgiumban is találunk ilyeneket), két nyelv, két eltérő kultúra, és egy uralkodói család, mely minden erejével megpróbálja összetartani a két veszekedő országrészt. Valami ilyesmi történik most Belgiumban, ahol flamandok és vallonok jóformán egyetlen dologban, II. Albert király sérthetetlenségében értenek egyet.

A belgákat türelmes, higgadt népként ismerik, de most nekik is elfogyott a türelmük. Háromnegyed éve nincs központi kormány (csak ügyvezető), és az emberek úgy döntöttek, az utcákon követelik a helyzet rendezését. Brüsszelben egyáltalán nem ritkák a tüntetések, sőt. Mezőgazdasági szervezetek, szakszervezetek szinte hetente vonulnak az utcára, hogy nyomást gyakoroljanak az európai intézményekre. Emberemlékezet óta nem volt azonban olyan, hogy harmincezres tömeg belga zászlókat lengetve hömpölyögjön a Rue de la Loi-n.



Belgiumra tehát egyik oldalról van igény, a másik oldal azonban jobban szeretne független Flandriát és Vallóniát látni a térképeken. Ha szakad Belgium, a nagy kérdés természetesen Brüsszel sorsa: egy francia nyelvű város Flandriában, rengeteg külföldivel. Egyikhez területi okok miatt nem csatlakozhat, a másikhoz kulturális okok miatt. A nagyot álmodók azonban előálltak egy megoldással: legyen Brüsszel külön városállam, az Európai Unió fővárosa. Első hallásra szörnyen hangzik, pedig nem ördögtől való: valójában Washington DC is városállam.

Ti mit szólnátok egy "Brüsszel DC"-hez?