Van egy nép, melyről még a szakemberek sem tudják, hányan vannak pontosan. Egy nép, melynek soha (legalábbis az emberi emlékezet szerint soha) nem volt saját országa, ám tucatnyi ország kultúráján rajta hagyta a keze nyomát. Egy nép, mely talán az utolsó szereplője volt a középkori nagy népvándorlásnak – és reméljük, lassan révbe ér. 
A romákról van szó. Azokról a romákról, akik hiába élnek évszázadok óta velünk, még azt sem tudjuk igazán, hányan vannak szétszóródva a világban. A becslések a minimum gyanús 5 milliótól a 12 millióig terjednek. Legyenek akárhányan is, nincs még egy ilyen nép, mely ennyire ezerarcú lenne: úgy őrizték meg saját gazdag hagyományaikat, hogy minden kultúrából képesek voltak meríteni.
A romák történelméről nem blogposztot, hanem könyvet érdemes írni. A kérdés friss európai uniós vonatkozásai azonban – szerencsére – megkerülhetetlenné teszik a témát.
Romák szinte mindenhol vannak a világban, Brazíliától Andalúzián át Törökországig. A világ roma népességének nagyobb része azonban négy országban él, Spanyolország mellett Magyarországon, Romániában és Bulgáriában (itt majdnem 5 százalék az arányuk). 2004, különösen pedig 2007 után világossá vált a hiányosság: az Uniónak nincs igazából véleménye a roma integrációról, nincsenek a párbeszédet segítő programok, nincs egységes európai álláspont.
A felismerés cselekvést szült, méghozzá az Európai Unió működési rendjéhez képest kifejezetten gyors és hatékony cselekvést. Az európai állam- és kormányfők a jövő héten minden valószínűség szerint aláírják az Unió első romastratégiáját, melyben elévülhetetlen érdemei vannak magyar elnökségnek.
A keretstratégia – mert a részletek kidolgozását a dokumentum bölcsen a tagállamokra hagyja – elsősorban az oktatásra és a foglalkoztatásra koncentrál. Arra a két területre, mely nem is elsősorban a jelen, hanem a jövő szempontjából megkerülhetetlen. A halmozottan hátrányos helyzetű, diszkriminációval küzdő roma népesség szempontjából fontos az akut problémák kezelése – de talán ennél is fontosabb, hogy a most születő roma gyerekek már egy másik világban nőhessenek fel.
Jó hír, hogy Brüsszelben a különböző világnézetű magyar politikusok gyakorlatilag 2004, tehát a kezdetek óta képesek felülemelkedni a politikai viszályokon. A romastratégia kialakításában a Fideszes Járóka Lívia mellett az előző kormány által kinevezett biztos, Andor László is kulcsszerepet játszott, és a háttérintézményekben is a magyar kollégák vitték a hátukon a projektet. A munkájuk gyümölcse az Európai Tanács jövő heti ülésén érhet be: itt fogadhatják el a dokumentumot az állam- és kormányfők.
A romastratégia siker Brüsszelben, siker itthon, és – ez a legfontosabb – siker a sok milliónyi európai roma számára, akire végre felfigyelt a nemzetközi nagypolitika. Megérdemlik, hogy révbe érjenek.
Az Európa Pont a május 7-8-i hétvégén Európa napi programokkal vár mindenkit a Millenárison. Részletes programért kattints!
Európa (pontosabban az Európai Unió) szimbólumait mindenki ismeri: kék mezőben 12 ötágú aranysárga csillag, Beethoven Örömódája, Európa Nap. Európának, mint földrajzi, és még inkább mint kulturális egységnek persze a huszadik századot megelőző évezredekben is voltak jól azonosítható szimbólumai. Arcai, hogy mást ne mondjunk. Méghozzá olyan arcok, akikkel a figyelmesebbek már találkozhattak egy-egy érmén vagy épülethomlokzaton.
Europé
Kora: kb. 2600 éves
Neme: nő
Nemzetisége: föníciai
Europé, az elrabolt föníciai királylány nem kisebb dicsőséget tudhat magáénak, mint hogy egy egész kontinenst neveztek el róla. A szépséges Európé a görög mitológia szerint Agénor király lánya, akibe a főisten, Zeusz menthetetlenül beleszeretett. Innentől a történet rémesen zavaros, mint minden görög monda: Zeusz először elrabolja Europét (bika képében), akit a testvére eleinte vissza akar rabolni, de később meggondolja magát. A történetben szó esik isteni ajándékokról, Thébai városának megalapításáról, és a Bika csillagképről is, de tényleg mondakutató legyen a talpán, aki a tolsztoji bonyolultságú történetszövést követni tudja. Amit biztosan tudunk, hogy Europé és az őt elrabló bika halhatatlanná vált: utóbbi a fejünk felett, az égen található, előbbi pedig a talpunk alatt.
Nagy Károly
Kora:1269
Neme: férfi
Nemzetisége: francia
Képzeljük el, hogy egész népek évszázadokig sírják vissza a boldog aranykort, amikor nagyjából béke és rend volt, a gazdaság működött, a tudományok virultak. Amikor Nagy Károly a történelem színpadára lépett, pontosan ezt a várakozást teljesítette be: a Római Birodalom után először egyesítette Európa egy jelentős részét, a karoling reneszánsszal pedig megalapozta az európai identitás alapjait. Károly kiérdemelte az „Európa atyja” eposzi jelzőt: hódításaival, törvényeivel és a művészetek újjáélesztésével új történelmi pályára állította Európát. Kevesen tudják, hogy amikor az EU zászlóját válogatták 1952-ben (Akkor még Európai Tanács) voltak olyan kezdeményezések, hogy Nagy Károly zászlaját (Oriflamme) állítsák vissza, melyet a monda szerint egyenesen Isten küldött a császárnak. Bár Nagy Károly nem versenyezhet Europével, azért róla is megemlékezett a hálás utókor: az Európai Bizottság egyik épületét róla nevezték el, mint ahogy a The Economist EU-s ügyekkel foglalkozó rovatát is.
Szent Hedvig
Kora: 636
Neme: nő
Nemzetisége: lengyel-magyar
Ha bárkinek is kétsége támadt volna afelől, hogy Magyarország 2004-ben visszatért az Európa Házba, jobb, ha elidőzik kicsit Szent Hedvig életrajzán. Hedvig Európa egyesítésének és egységesítésének védőszentje, aki félig magyar volt. Hedvig I. Nagy Lajos magyar (és lengyel) király lánya, aki apja halála után megörökölte a lengyel trónt (Mária pedig a magyart – Lajos nem volt szerencsés az utódnemzésben, természetesen a kor elvárásait nézve). Amikor 1399-ben az első gyermek születésekor meghalt, a lengyelek annyira biztosra vették közeli szentté avatását, hogy a krakkói Wawel székesegyház oltára alá temették, nem pedig a kriptába, ahová a királyi főket is szokták. Bár a szentté avatással a türelmes lengyeleknek egészen 1997-ig kellett várniuk (II. János Pál a szívén viselte a lengyel-magyar királylány üdvösségét), Szent Hedvig azóta védőszentként őrködik Európa egyesítése (és még egy érdekesség: a Dunakanyar) felett.
Europa regina
Kora: 474
Neme: nő
Nemzetisége: germán
Europa Regina, azaz Európa királynője egy olyan női alakot jelöl, amelynek teste Európa alakját adja ki a térképen. Vagy az idealistábbak kedvéért: Európa adja ki az ő alakját. 1537-ben született meg a legendás Johannes Putsch-térkép, amelyen kicsivel többet is felfedezhetünk, mint puszta országhatárok és domorzati rajzok együttesét. A manierista festő ugyanis Európát egy fiatal, kecses nő alakjában rajzolta meg. Fején a korona, amelyet az Ibériai-félsziget alkot, a karoling abroncsos koronát formálja. Az akkori Gallia és Germánia adja ki a nő felsőtestét, Csehország, latin nevén Bohemia, pedig a szíve. Talárja Oroszország és Görögország, kezében pedig, amelyet Olaszország és Dánia formál, tartja az országalmát (Szicíliát) és a jogart. Ez volt az első olyan térkép, amelyen Európa királynőként jelenik meg, később számtalan másik követte. A merész asszociációra több magyarázat is született: vannak, akik bibliai utalásokat vélnek felfedezni rajta, vannak, akik szerint Habsburg Ferdinánd iránti hódolatának adott hangot és formát a rajzoló azzal, hogy a női arcot V. Károly feleségének arcaként festette meg, és - hogy visszatérjünk megint Nagy Károlyhoz - a karoling koronát helyezte a fejére.
A könyvespolcot csak képletesen, az írókat viszont nagyon is valóságosan prezentáltuk nektek az Európa Pontban a hétvégén. Az uniós elnökségnek köszönhetően a XVIII. Könyvfesztiválra nem egy, hanem mind a 26 másik tagállam meghívást kapott díszvendégként. A fesztivál apropóján kiválogattunk néhány friss könyvet, aminek érdemes helyet csinálni az otthoni könyvespolcon.
Per Olov Enquist: Egy másik élet (svéd, Európa Könyvkiadó)
Per Olov Enquist önéletrajzi írását Kúnos László fordította magyarra. A kortárs skandináv irodalom képviselője a Könyvfesztiválon veheti át a Budapest Nagydíjat, amely az eddig megszerzett 22 svéd és nemzetközi díj mellett méltó helyet kaphat az író vitrinében. Ahol – derül ki a vallomásos önéletrajzi regényből - valaha az olimpiáról épp csak lemaradt magasugró-bajnok elismerései, később az alkoholista író üres üvegei is hentereghettek.
Enquist a számunkra sokszor makulátlannak tűnő Svédországot és önmagát is őszintébben mutatja be, mint ahogyan a visszafogott skandinávoktól megszokhattuk. A kozmopolitaként – Svédországban, Párizsban, Nyugat-Berlinben, Los Angelesben és Koppenhágában - is élő író szerint az olvasás által azt is megtanulhatjuk, hogy alapjaiban mindnyájan egyformák vagyunk. „Ez a tudat pedig szolidaritást, egyensúlyt és toleranciát szül. Erre van a legnagyobb szüksége a világnak” – állítja Per Olov Enquist.
Ingo Schulze: Mobil (német, Európa Könyvkiadó)
Úgy tűnik, Boccaccio Dekameronja nem tud kimenni a divatból. A mintegy stílusgyakorlatként szolgáló mű két író fantáziáját is megragadta a közelmúltban. Ingo Schulze Mobil című könyve a berlini fal lebontását követő időszak hangulatát idézi. Teszi mindezt a mobiltelefonos korra hengszerelve, tragikomikus hangnemben. A német újraegyesítés előtti barátságok, jószomszédi viszonyok, tervezett kirándulások csak körülmények szülte illúziók – derül ki a műből. A könyv azonban mégsem olyan keserű, akaratlanul is mosolyra húzódik majd a szánk a néha groteszk helyzetek és kalandok olvasása közepette. Az utazások történetét megörökítő regény utolsó, 13. történetében ráadásul egy Budapest-Bécs jegyet is válthatunk az írónő társaságában. Chuck Palahniuk Kísértetek című regénye a 17 bezárt ember történetével szintén a Dekameronra hajaz, és ugyangyak a könyvfesztiválon debütál majd. Itt azonban humornak nyoma sincsen, hiszen a Cartaphilus kiadásában megjenő könyv kegyetlenül horrorisztikus és hátborzongató. Egyes városi legendák szerint a regény egy betétjének hatására közel 60 ember ájult el különböző felolvasásokon...
Krzysztof Varga: Műmárvány síremlék (lengyel, Európa Könyvkiadó)
Vissza a jövőbe! – lehetne a mottója a félig lengyel, félig magyar írónak. A történet ugyanis 2071-ben kezdődik Varsóban. Egy fiú rátalál egy fényképre, amely 2005-ben, egy családi nyaralás alkalmával készülhetett. Érdekes, visszatekintő perspektívából beszél nagyszüleiről, a mai generációról, a tulajdonképpeni „rólunk”. De nem ez az egyetlen új nézőpont, amellyel Krysztof Varga felhívta magára a figyelmet. A Turulpörkölt című korábbi regénye külső szemmel megfogalmazott különvélemény a magyarokról, szintén „rólunk”. Amellett, hogy elérte, Magyarország most már nem csak szakácskönyvek formájában van jelen a lengyel barátoknál, most egy furcsa, jövőbeli tükörrel is gazdagodhatunk általa, ha elolvassuk a Műmárvány síremléket.
Sofi Oksanen: Sztálin tehenei (finn, Scolar Kiadó)
Sofi Oksanen finn és észt gyökerekkel rendelkező írónő, akinek előző, Tisztogatás című regénye Magyarországon is nagy sikernek örvendett. A Sztálin tehenei című regény egy észt család női ágának történetét meséli el egészen az ezredfordulóig. Minthogy Sztálin tehenei sem tehenek, hanem kecskék, a Finnországba szakadt Anna sem élheti életét finnként. Az Észtországból származó családra, mint akkor az összes keleti blokkból menekült emberre gyanakodva tekintenek a finn kisváros lakói. A korabli népbetegségtől, a bulémiától szenvedő Anna biztonság- és boldogságkeresése áll a regény fókuszában. Ahogyan Sofi Oksanentől megszokhattuk, most sem szeretné a történelemből kiszakítani a regényt. Őszintén ír a szovjet időkről, a politikai ostorcsapásokról, a szégyenről és a vad szexualitásról.
Európában találunk termékeny alföldet, szelíd dombokat, ahol a világ legjobb borai készülnek, hihetetlen gleccsereket és fjordokat, 4000 méter feletti havas csúcsokat. Csak a sivatag hiányzik, gondolnánk. Rosszul.
Kezdjük egy provokatív találós kérdéssel: hol készült a lenti kép? A helyes válasz: Magyarországon. Ha homokdűnéket akarunk látni, nem kell messzebb mennünk a Kiskunságnál. A jövő nem túl biztató: szakértők szerint az Alföld egy részét a teljes elsivatagosodás fenyegeti. Ugyanakkor az is igaz, hogy ezek a vándorló homodűnék nem újak, sőt. A Homokhátság éppenséggel róluk kapta a nevét.
Tucatnyi európai országban találunk hasonló minisivatagokat - vagy nem is annyira kicsiket. Az Olténiai Szahara Romániában 800 négyzetkilométer, másfélszer akkora mint Budapest. Itt még homokmúzemot is találunk, bár őszintén szólva nehezen tudjuk elképzelni, milyen élmények várhatnak itt a gyanútlan látogatóra (tippünk: homok, homok és valószínűleg még egy kis homok).
Az Olténiai Szaharának természetesen semmi köze nincs a Szaharához (annál inkább a román bulvárlapok blikkfangos címadási gyakorlatához), ahogy a tájegység sem volt sivatag eretedileg: az erdőirtások szomorú eredményeként alakult ki ez a zord vidék. Nem véletlenül kezeli az EU kiemelt környezetvédelmi feladatként az erdőirtások megállítását.
Az egyetlen "igazi" sivatag Európában, mely nem régről maradt itt (mint az alföldi vagy a szerbiai homokdűnék) és nem emberi felelőtlenség miatt alakult ki Spanyolországban található. A Tabernas-sivatag egyszerre gyönyörű és kietlen vidék. Egy évben összesen 14 centiméter eső esik a sierrák között, a helyi szelek és a tűző napsütés pedig évezredek alatt hozta létre a leginkább az észak-amerikai sivatagos részekre emlékeztető tájat.
Azt hinnénk, a Tabernas-sivatag az Európai Unió legszegényebb részei közé tartozik: szó szerint a fű sem nő, nyersanyag sincs, ipar sincs. A spanyolok azonban képesek voltak ebből is előnyt kovácsolni: három stúdió szolgálja ki a kényelmes filmesek igényeit, akik szeretnének ugyan sivatagban forgatni, de munka után többre becsülik a friss kagylós paellát és a sangríát mint a kaktuszok kerülgetését vagy a sátrazást a beduin törzsek között. Többek között itt készült A jó, a rossz és a csúf, a 2001: Űrodüsszeia és a Zorro Alain Delonnal. Ha legközelebb valaki kitalálja, hogy a Kiskunság jólétét hosszú távon mondjuk egy Rózsa Sándorról elnevezett filmstúdió biztosítaná, mindenesetre ne tartsuk eleve bolondnak.
Akik most születnek Európában, már nem fogják érteni mi az a határsáv, határellenőrzés, határátkelő. Mi még emlékszünk arra, hogyan álltunk sorba Hegyeshalomnál, hogy kiszabaduljunk a Mariahilferstrasséra. Ez sem volt kellemes – de voltak, akiknek az életét szelte ketté a határ.
Belgium és Hollandia az Európai Unió alapító tagjai, sőt, a Benelux-államok között már korábban is nagyon szoros volt az együttműködés. Itt biztosan nem történhetnek amolyan kelet-európai sorstragédiák, gondolnánk. Pedig ott sem volt mindig kolbászból a kerítés. A holland Baarle-Nassau és a belga Baarle-Hertog városkák területét például az 1843-as maastrichti (!) békében úgy sikerült felosztani, hogy a város közepén húzódott a belga-holland határ, és egészen az útlevélunió létrehozásáig fegyveres határőrök cirkáltak a kávézók között. A dolog még ennél is bonyolultabb, ahogy a lenti térkép mutatja, mert szinte patchwork mintában egyeztek meg:
Az egykori határ ma is látható, de ma már az sem okoz problémát, ha valaki félig Hollandiában, félig Belgiumban parkol. Na de melyik parkolóellenőr büntetheti meg ilyenkor?
Baarle-Nassau és Baarle-Hertog története tehát heppienddel végződött. A határ, melynek ráadásul mindkét oldalán ugyanazt a nyelvet beszélik, remélhetőleg örökre eltűnt. Lehetetlen azonban beszélni kettészelt városokról, falvakról anélkül, hogy Szelmencet ne említenénk. Szelmenc faluközpontjában 1945-ben húzták meg a szovjet-csehszlovák határt. A Szlovákiában található Nagyszelmenc és az Ukrajna területéhez sorolt Kisszelmenc lakóinak nem egyszerűen bonyolultabbá vált az élete az abszurd döntés után, de még csak nem is nagyon láthatták, mi történik a másik oldalon – köszönhetően a 6 méter magas falnak. A családlátogatásból – ha egyáltalán adtak vízumot a jellemzően kötözködő hatóságok – 300 méteres séta helyett 150-200 kilométeres, egész napos túra lett. A kommunikációt népmesei úton oldották meg: mivel üzeneteket nem lehetett váltani, hangos énekszóval tudatták a túloldalon rekedteknek, ha bánat vagy öröm érte a családot.
Ukrajna csatlakozási szándékait és felkészültségét tekintve Szelmenc még valószínűleg még nagyon sokáig nem hasonlíthat Baarle-Nassaura és Baarle-Hertogra. Haladás azonban mégis van: 2005 Karácsonyán végre megnyílt a gyalogos kishatárátkelő a két falurész között, és 61 év után a szelmenciek végre szabadon – bár útlevéllel – átsétálhattak a rokonokhoz.
Belgium nem is létezik – szokták hangoztatni a cinikusabbak. Mindenesetre nehezen érthető, és ahogy az események mutatják nehezen irányítható országról van szó, méghozzá az Európai Unió szívében.
Belgium valóban furcsa ország, és erről semmi nem árulkodik jobban, mint a neve. Az országokat általában az ott élő népek alapján nevezik el: Magyarországon magyarok élnek, Lengyelországban lengyelek, Szlovéniában szlovének. Belgiumban kevés belga él, azonban annál több flamand és vallon. Az ország a régi római Gallia Belgica provinciáról kapta a nevét – nem nemzetállamként alakult tehát 1830-ban, hanem területi alapon.
A konfliktus lényege rém egyszerű: a déli, vallon részeken a nehézipar sokáig virágzott, magával húzva az elmaradott, mezőgazdasági jellegű flamand északot. A technika fejlődésével és az ipar, elsősorban a szénbányászat hanyatlásával azonban fordult a kocka: Flandriában letelepedtek a legmodernebb, high-tech iparágak, Vallónia pedig nem tudott váltani, és folyamatos szerkezeti válsággal küzdő, leszakadó régióvá vált. A flamandok vannak többen, és egyre nehezebben viselik, hogy az általuk befizetett adó egy részét Vallónia támogatására fordítják.
Nem lehetetlen közép-európai párhuzamot vonni. Képzeljük el, hogy a történelmi véletleneknek köszönhetően fennmarad az Oszták-Magyar Monarchia. Két nép (a Monarchia esetében jelentős kisebbségekkel, de azért Belgiumban is találunk ilyeneket), két nyelv, két eltérő kultúra, és egy uralkodói család, mely minden erejével megpróbálja összetartani a két veszekedő országrészt. Valami ilyesmi történik most Belgiumban, ahol flamandok és vallonok jóformán egyetlen dologban, II. Albert király sérthetetlenségében értenek egyet.
A belgákat türelmes, higgadt népként ismerik, de most nekik is elfogyott a türelmük. Háromnegyed éve nincs központi kormány (csak ügyvezető), és az emberek úgy döntöttek, az utcákon követelik a helyzet rendezését. Brüsszelben egyáltalán nem ritkák a tüntetések, sőt. Mezőgazdasági szervezetek, szakszervezetek szinte hetente vonulnak az utcára, hogy nyomást gyakoroljanak az európai intézményekre. Emberemlékezet óta nem volt azonban olyan, hogy harmincezres tömeg belga zászlókat lengetve hömpölyögjön a Rue de la Loi-n.
Belgiumra tehát egyik oldalról van igény, a másik oldal azonban jobban szeretne független Flandriát és Vallóniát látni a térképeken. Ha szakad Belgium, a nagy kérdés természetesen Brüsszel sorsa: egy francia nyelvű város Flandriában, rengeteg külföldivel. Egyikhez területi okok miatt nem csatlakozhat, a másikhoz kulturális okok miatt. A nagyot álmodók azonban előálltak egy megoldással: legyen Brüsszel külön városállam, az Európai Unió fővárosa. Első hallásra szörnyen hangzik, pedig nem ördögtől való: valójában Washington DC is városállam.
Ti mit szólnátok egy "Brüsszel DC"-hez?