szaharov.jpgDecemberben nemcsak a Nobel-békedíjat ünnepelhettük, de átadták az idei év Szaharov díját is, amelyet az Európai Parlament ítél minden évben olyan személyeknek, vagy szervezeteknek, akik sokat tettek az emberi jogok érvényesüléséért. A díjat 1988-ban alapították, és az elmúlt években olyan személyiségek és szervezetek kapták a kitüntetést, mint Kofi Annan volt ENSZ-főtitkár, a Riporterek határok nélkül, vagy épp tavaly az arab tavasz aktivistái.

Érdekes, hogy díjat arról a Szaharovról nevezték el, akinek nevéhez a hidrogénbomba, az emberiség egyik legpusztítóbb fegyverének feltalálása is kapcsolódik. Érthetőbb a névválasztás azonban, ha tudjuk, hogy ugyanez a Szaharov volt az, aki már a hatvanas évektől kezdődően szót emelt az emberi jogok és a politikai áldozatok védelmében, az akkori Szovjetunióban – Szaharov végzetes találmánya mellett az oroszok emlékezetében az egyik első ellenzéki személyiségként, polgárjogi aktivistaként él, aki már a szovjet időkben is kiállít az egyetemes értékek mellett. Szaharov megalkuvást nem ismerő életútja vitathatatlanul a változások élesztője volt a Szovjetunióban – többek között ezen erőfeszítéseiért ítélték neki 1975-ben a Nobel-békedíjat.

A Szaharov-díj idei kitüntetettje két iráni emberi jogi aktivista, akik más-más eszközzel tesznek az emberi jogok érvényesüléséért hazájukban és a világban.

Dzsafar Panahi iráni filmrendező eszköze a mozi: nevét a kortárs nemzetközi filmművészet követői jól ismerhetik – több, az iráni társadalmat bemutató filmje nyert már rangos nemzetközi elismerést. Ilyen például az 1995-ös „A fehér léggömb” című filmje, amelyet Cannes-ban díjaztak – ez volt az első jelentős díj, amelyet iráni filmnek ítéltek oda Cannes-ban. De ilyen vagy az iráni nők életét egy személyes drámán át bemutató „A kör” című filmje is, amely 2000-ben Velencében Arany Oroszlánt kapott, vagy a hasonló témát feldolgozó „Pályán kívül” című filmje is, amelyet a berlini filmszemle zsűrije jutalmazott 2006-ban nagydíjjal.

Dzsafar Panahit 2010 márciusában letartóztatták, hat év fogságra ítélték, és húsz év alkotástól való eltiltásra ítélték, rendszerellenes tevékenység vádjával. Legutóbbi, „Ez nem egy film” című dokumentumfilmjét, amelyben ő maga szerepel, egy süteménybe rejtett pendrive-on csempészték ki Iránból és juttatták el a 2011-es cannes-i filmfesztiválra. Dzsafar Panahi filmjeinek jellemzője, hogy mind humanista szempontból mutatja be az iráni életet, gyakran a gyermekek, a szegények és a nők nehéz helyzetét helyezve középpontba.

A Szaharov-díj idei másik nyertese Naszrin Szotudeh, aki a jog eszközeivel harcol az emberi jogok megsértése ellen: ő volt az, aki a vitatott 2009. júniusi elnökválasztást követően a bebörtönzött iráni ellenzéki aktivistákat és politikusokat képviselte csakúgy, mint a halálbüntetésre ítélt fiatalkorú bűnelkövetőket. Naszrin Szotudehet szintén 2010-ben tartóztatták le propaganda terjesztése és az állambiztonság elleni szervezkedés vádjával, és az evini börtönbe zárták, ahol magánzárkában őrzik.

Mivel mindkét kitüntetett őrizetben van hazájukban, így őket két üres szék jelképezte a díjátadón, amire öt személyt kértek fel, hogy a nevükben vegyék át a díjat. Közöttük volt Costa-Gavras görög származású francia filmrendező, Karim Lahidji, az iráni jogászszövetség és emberi jogvédő liga alapítója és Sirin Ebadi, iráni Nobel-békedíjas jogász is. Ebadi beszédében az igazságszolgáltatás függetlenségének fontosságát hangsúlyozta: "Csak egy álmom van, hogy hazámban is létrejön az igazságosság, mégpedig az igazságszolgáltatás függetlenségének formájában. Minden kormánynak tudnia kell, hogy létét csak úgy tarthatja fenn, ha minden egyén jogát tiszteletben tartja" - mondta a kitüntetett nevében Ebadi.

„Az iráni helyzet kritikus. A probléma gyökere egy fanatikus rezsim. Az országban nincs elszámoltathatóság, az embereket a véleményük miatt kerülnek börtönbe. Az iráni rezsimnek tudnia kell, hogy az Európai Parlament az elnyomottak oldalán áll” - mondta a díjátadón Martin Schulz, az Európai Parlament elnöke.

További információ a díjról és a díjazottakról az Európai Parlament oldalán olvasható.

Kép forrása: Európai Parlament

0 Vissza

nobel.jpgMikor kiderült, hogy az Európai Unió kapja idén a Nobel-békedíjat, a közösség vezetői számára egyértelmű volt, hogy az ezzel járó pénzösszeggel a háború első számú áldozatait kell segítenie: a gyerekeket, akiket megfosztottak annak lehetőségétől, hogy békében nőjenek fel. Európában, az európai integrációnak köszönhetően ma már szinte elképzelhetetlen a háború, de ez sajnos nincs így a világ minden szegletében. Manapság a világban zajló konfliktusok áldozatainak 90 százaléka civil, az áldozatok fele pedig gyerek, a konfliktusok miatt hétmillió gyerek él menekültként, 12,4 millió pedig a saját hazájában belső menekültként.


Az EU ezért saját forrásokból megduplázta az összeget, és konfliktuszónákban – a szíriai és a kolumbiai határon, Pakisztánban, Etiópiában és Kongóban – élő gyerekek életminőségének, biztonságának javítására fordítja. A támogatásból az EU csaknem 23 ezer konfliktus sújtotta gyereket támogat az egész világon; a konfliktusterületeken dolgozó partnerei segítségével gyerekbarát létesítményeket hoz létre és hozzáférést biztosít számukra az alapfokú oktatáshoz. „Az oktatás előmozdításával egyben a békének is esélyt adunk arra, hogy tartóssá váljék. Azt akarjuk, hogy »a háború gyerekei« »a béke gyerekeivé« váljanak” – mondta José Manuel Barroso.


Elismerés egy béketeremtő kezdeményezésnek: Nobel-békedíjas az Európai Unió


Bárhonnan nézzük, az Európai Unió – ahogy azt alapítói megálmodták – „békeprojekt”, amely a korábban a háborúk során egymásnak feszülő és egymás vérét ontó európai nemzetek megbékélésére, az európai háború örök ellehetetlenítésére épült.


A fiatalok vágyai, álmai és félelmei generációnként változnak – mást kíván magának egy mai tinédzser, mint amiről akár szülei, akár nagyszülei álmodtak ifjúkorukban. A mai fiatalok – ha anyagi akadálya nincsen – választhatnak, hogy hova (melyik európai országba) utaznak a nyári szünidőben, modern technikai eszközök százai közül válogathatnak, és ha épp akarják, akár más országok iskoláiban tanulhatnak. Szüleiknek ez a széles választási lehetőség még nem volt adott – az ország zártsága nem tette lehetővé a külföldi kiruccanásokat, sem hosszabb, sem rövidebb távon, erről legfeljebb álmodozhattak negyven évvel ezelőtt. Az előző rendszerben a rendelkezésre álló anyagi javak sem mutattak olyan változatosságot, mint ma.


A mostani nagyszülők, dédszülők generációja azonban még ennél is többet nélkülözött: ők még emlékezhetnek a háború borzalmaira, személyesen élhették meg milyen az, amikor az ember alapvető szükségleteiben korlátozott – a háború időszakában fő motivációik a túlélés, a biztos menedék vagy az élelemhez jutás voltak.


Mára ez elképzelhetetlen a fejlett Európában – és bár hajlamosak vagyunk erről megfeledkezni, ebben elvitathatatlan érdeme van az Európai Uniónak. A megbékélés a motorja annak a közösségnek, amelyben – az alapító atyák terve szerint – a korábbi halálos ellenségek működnek együtt, és ellenségeskedésüket a gazdasági egymásrautaltság váltja fel. Ezen alapul az először gazdasági, mára sokkal szélesebb körre kiterjedő együttműködés, amely hozzájárult az európai országok újjáépítéséhez, gazdaságuk felemelkedéséhez.


Ezt a mára talán kissé elfeledett motívumot jutalmazta a Nobel-bizottság a Nobel-békedíjjal. A díj emlékeztet minket arra, hogy az európai béke és a békében együttműködő európai országokra épülő Európai Unió, amelyet ma természetesnek gondolunk, hosszas munka eredménye. Ezt az értéket pedig fel kell ismernünk, és meg kell becsülnünk, hogy az európai béke a következő generációk számára is természetes lehessen. Ahogy Martin Schulz fogalmazott, az elismerés mindannyiunké; kezdve az európai egységeszme képviselőitől – akik közel hatvan éve megálmodták ezt az együttműködést – egészen a tagországok valamennyi polgáráig.


Ugyanakkor ez az elismerés kötelezettséggel is jár: nem dőlhetünk hátra, hiszen sajnos van még a világban tennivaló annak érdekében is, hogy ez a béke ne csak a fejlett Európa kiváltsága legyen – ezt szimbolizálja a „béke gyermekei” projekt is. Bízunk benne, hogy az új kezdeményezés hatása érzékelhető lesz sok ezer fiatal számára, és hosszú távon valóban a világ legrászorultabb emberei iránti európai uniós elkötelezettség jelképévé válhat majd, ahogy az uniós vezetők szeretnék.

Kép forrása: © European Union 

0 Vissza
süti beállítások módosítása