Képzeld el, milyen lenne, ha Henry, Rooney, Ribéry és Crouch mind egy csapatban játszanának. Nem, nem a Milanra vagy a ManU-ra gondolunk. A Francia-Brit Unió válogatottjára.
A történelemben vannak nagy, örök párosok. Olyan országok, akik hol egymás karjaiba zuhannak, hol pedig legszívesebben megfojtanák a másikat egy kanál vízben. Franciaország és Németország talán a legszemléletesebb példa. Egyszerre lenézik és tisztelik a másikat, valószínűleg azért, mert - a sztereotípiák szerint legalábbis - másban igazán jók. A pokolban állítólag németek a szakácsok és franciák a mérnökök, de itt a Földön szerencsére fordítva van - irigykednek is egymásra.
Ennél ritkábban emlegetik az angol-francia szembenállást, pedig évszázados, sőt, évezredes „se veled, se nélküled” kapcsolat ez. A franciák szívesen emlegetik, hogy az angol nyelvben sok hétköznapi dologra két kifejezés is van: egy francia eredetű, melyet a nemesek használtak, és egy angolszász, melyet a pórnép. A franciák pedig a zseniálisan fanyar angol humor örök céltáblái, mint ebben az Eddie Izzard jelenetben:
Kevesen tudják viszont, hogy volt egy olyan pillanat a történelemben, méghozzá nem is túl régen, amikor a két ország néhány órára volt attól, hogy egyesüljön. A France és az Angleterre szavak összevonásából Frangleterre-nek is emlegetik ezt a végül létre nem jött furcsa államot, melynek egyik ötletgazdája nem mellesleg az a Jean Monnet volt, aki később az Európai Szén- és Acélközösség születésénél is bábáskodott.
1940 júniusában Franciaországot hetek alatt összeroppantotta a megállíthatatlan német hadigépezet. Ma már nem tudjuk átérezni azt a megrökönyödést, mellyel a kortársak fogadták a híreket. Az armées françaises-t ugyanis - az első világháború tapasztalatai alapján - a világ legerősebb hadseregeként tartották számon. A gyors összeomlás váratlan és sokkoló volt, különösen a britek számára, akik a Csatorna túlpartjáról döbbenten figyelték a fejleményeket. Az ellenség és köztük már csak a tenger állt, a legfőbb szövetségesükre, a franciákra, többé nem számíthattak.
A rendkívüli helyzet rendkívüli megoldást követelt. 1940 június 14-én Monnet és társai néhány óra alatt felvázolták Franciaország és Nagy-Britannia egyesítésének tervét, Churchill pedig már másnap tárgyalt az ötletről saját kormányával. A döntő lökést De Gaulle adta, aki 16-án Londonba érkezett és meggyőzte Chruchillt, hogy azonnali és drasztikus lépésekre van szükség, ha Reynault francia miniszterelnök kormányát támogatni akarják a harc folytatásában. Aznap délután három órakor már elfogadásra készen állt a Nyilatkozat az Unióról, mely így kezdődött: „Franciaország és Nagy-Britannia többé nem független államok, hanem a Francia-Brit Unió részei. Az Unió alkotmánya a honvédelmet, a külpolitikát és a gazdasági kérdéseket közös ügyként határozza meg. Ettől a pillanattól kezdve Franciaország minden állampolgára brit állampolgárnak, Nagy-Britannia minden állampolgára pedig automatikusan francia állampolgárnak tekintendő.”
Ha az unió megvalósult volna, talán máshogy alakul a történelem. A valóságban azonban mindössze két órával később a francia kormány ülésén Reynault miniszterelnököt lemondásra kényszerítette Petain marsall és a fegyverszünetet szorgalmazó többi politikus arra hivatkozva, hogy a britek csupán a francia gyarmatbirodalomra akarják rátenni a kezüket. Reynault élete végéig politikai pályájának legnagyobb csalódásaként emlegette Frangleterre meghiúsult tervét.