Malala, a pakisztáni lány az átlagos tinédzserek életét éli. Mindennapjai olyanok, mint bármelyik fiatal lánynak az Egyesült Királyságban. Iskolába jár, tanul és különböző terveket sző a jövőjéről.
Igaz, ágya felett Angelina Jolie egyik kislánya által készített rajz lóg, és 14 éves korában Madonna személyesen neki dedikált egy dalt. Tavalyi születésnapján Beyoncé köszöntötte Instagramján, az ENSZ-ben felállva, tapssal ünnepelték, és december 10. óta a maga 17 éves korával ő a valaha élt legfiatalabb Nobel-díjas. De Malala volt az is, akit egy tálib fegyveres két évvel ezelőtt közvetlen közelről fejbe lőtt, mert kiállt és számos alkalommal szót emelt a lányok és a gyerekek oktatásának fontossága mellett érvelve – a pakisztáni tálibok ellenében.
Mindez azonban nem változtatott Malalán, a világ legbefolyásosabb tinijén, aki ugyanolyan közvetlen és kedves lány maradt, mint amilyen a rá irányuló hatalmas figyelem előtt volt. Most végre Birminghamben úgy élhet és tanulhat, mint bármely kortársa. A hírről, hogy idén ő kapta meg a béke Nobel-díjat, a tanárától értesült kémiaórán. Jellemző rá, hogy nem akart mulasztani az iskolában, és csak az órák után ment haza és osztotta meg örömét családjával.
Ki valójában Malala, hogyan él most hazájától távol, kényszerű száműzetésben, de a világ figyelmétől övezve, honnan merít erőt és inspirációt, mit ért el küzdelmével és hova vezet országa jövője? Többek között ezekről beszélgetett az Európa Pontban Feledy Botond újságíró legutóbbi vendégünkkel, Malala életrajzi könyvének írójával, a számos díjjal kitüntetett brit haditudósítóval, Christina Lambbel, miközben Lambet saját munkásságáról, kihívásairól és meglátásairól is kérdezte.
Az est két főszereplőjét, Malalát és Lambet közös könyvük, az Én vagyok Malala mellett az is összeköti, hogy mindketten hagyományosan inkább férfiasnak tartott területen dolgoznak: az emberi jogi küzdelem és az ehhez kapcsolódó aktivizmus, valamint a haditudósítás olyan veszéllyel és kockázattal jár, amelyeket jellemzően férfiak vállalnak. Ugyanakkor ezeken a területeken a nők sok esetben jóval hatékonyabban és nagyobb empátiával tudnak közvetíteni; ezt jól példázza Malala és Lamb munkássága is: területükön mindketten kiemelkedő teljesítményt nyújtanak és üzeneteik emberek millióihoz érnek el. Christina Lamb kilenc hónapon keresztül követte a Juszufzaj család mindennapjait és gyűjtött anyagot Malala életrajzi könyvéhez, amelynek megírására a lány kérte fel.
Malala testvéreivel és szüleivel a világ egy olyan konzervatív szegletében nőtt fel, ahol ha egy családba kisfiú születik, napokon keresztül ünnepelnek, de ha lánnyal bővül a család, azt szinte eltitkolják, és a rokonok együttérzésükről biztosítják a családot. Egy ilyen közegben a tanulás sokszor csak a fiúk kiváltsága: a szegény családokban – akár anyagi okokból, akár szélsőséges meggyőződésből, vagy épp a lányok nehezen garantálható biztonsága és a kevés és távoli iskolák miatt – a lányok jellemzőbben szorulnak ki az iskolapadból. Lamb mesélt arról, hogy Malala fellépését egyértelműen progresszív, aktivista apja inspirálta, aki másképp gondolkodik a lányok és a nők társadalmi szerepéről, mint a pakisztániak többsége, és akinek meggyőződése, hogy szűkebb otthonára, a Szvat-völgyre jellemző szegénységből egyedül az oktatás jelenthet esélyt a felemelkedésre. Ő maga több iskolát is létrehozott és vezetett a Szvat-völgyben. Jellegzetes történet ezzel kapcsolatban, hogy Malala születésekor a család által ajándékozott családfára, amelyen hagyományosan kizárólag a férfiágat és férfi öröklődést ábrázolják, az apja rárajzolta Malalát is.
Bár Malalát aktivizmusa miatt évek óta hatalmas nemzetközi figyelem övezi, Christina Lamb szerint ő mégis megmaradt ugyanannak a lánynak, aki korábban volt, és ez szerinte elsősorban a nagyon szoros és szeretetteljes családi légkörnek köszönhető. Malala, amint lehet, szeretne visszaköltözni hazájába, de egyelőre erre kevés esély mutatkozik. A tálibok ugyanis figyelmeztették: ha visszatér Pakisztánba, ismét megkísérlik megölni őt. Egyelőre Birminghamben tanul, ahol biztonságban van, és valószínűleg itt is fejezi be tanulmányait, mert hisz benne, hogy küzdelmében legerősebb fegyvere a tudása. Érdekes ugyanakkor, hogy hazájában nemcsak a tálibok viszonyulnak ellenségesen hozzá, de a lakosság többsége is próbál tudomást sem venni róla; leginkább attól való félelmükből, hogy rosszul járhatnak, ha összefüggésbe hozzák nevüket Malalával. Pakisztánban sokkal kevésbé büszkék rá, mint más muszlim országokban, például Afganisztánban, ahol nagyobb megbecsültség övezi. Lamb elmondása szerint Pakisztánban elterjedt az a nézet, hogy a Malala elleni merénylet nem volt valódi, és nem úgy történt, ahogy az elhíresült: sokan már azt állítják, saját apja lőtte meg Malalát, hogy felhívják a figyelmet magukra. Többen az egészet a nyugat lejárató hadjáratának gondolják, amelynek keretében Pakisztánt megpróbálják rossz színben beállítani a nemzetközi közösség előtt.
Lamb nem adott túl bizakodó választ Pakisztán jövőjével kapcsolatban: amikor a kilencvenes évek végén egyik első kiküldetése ide vezette, még teljesen baráti, biztonságos országba utazhatott. Azóta a helyi szélsőségesek megerősödtek, a mérsékelt erők pedig sokkal kevésbé hallatják a hangjukat. Az ország sokkal veszélyesebbé vált, ahol a nyugati – kiváltképp az amerikai vagy brit – útlevél nem jó ajánlólevél. Külön aggodalomra ad okot az iszlám vallási iskolák, a medreszék térnyerése, amelyek sok fiatal számára a tanulás egyetlen lehetséges módját jelentik. Ezek a szigorú, puritán, vallási mozgalmak által fenntartott intézmények elsősorban az iszlám ideológiát és a Koránt tanítják a diákoknak. sokak szerint ezek az iskolák jelentősen hozzájárulnak a vallási radikalizmus terjedéséhez.
A nők egyenjogúsága, oktatása, szakmai előmenetele és a hatalomban való részvétele ugyanakkor nem csak olyan fejlődő országokban akadályozott, mint Pakisztán. Sok fejlett országban (akár Németországban, vagy az Egyesült Királyságban) uralkodnak még sztereotip elképzelések a nők (felső)oktatásban való részvételéről, illetve dominálnak bizonyos képzéseket férfiak. Lamb szakmája is ilyen, aki elmondta: az egyetemen egyedüli nőként tanult a szakán, és például sosem dolgozott még női hírszerkesztővel. Egyetértett azzal: saját országára is igaz, hogy mind előítéletekben, mind tényszerűen messze vagyunk az egyenlőségtől, egyenlő lehetőségektől. Természetesen ebben nagy szerepet játszik az is, amivel Christina Lambnek is szembesülnie kellett: embert próbáló feladat a választott hivatást felelősségteljesen betölteni, és emellett egyszerre jó édesanyának is lenni.
Szakmájáról beszélve Lamb elmondta: sok változás történt, amióta elkezdte pályáját. Sokkal több már a női tudósító, a kommunikációs lehetőségek pedig egyértelműen rengeteget fejlődtek a telextől a műholdas, azonnali tájékoztatásig. Sajnálatos módon emellett megváltozott a világban a biztonság és a „lefedhető területek” nagysága is: míg pályája elején viszonylag kevés és jól lokalizálható konfliktusos gócpont volt, addigra mára, a terrorizmus erősödésével rengeteg helyre kockázatos már beutazni. Az utóbbi idők nyilvánosságra hozott videói, amelyekben az Iszlám Állam egy-egy nyugati újságírót végez ki, sok pályatársát, így őt is elrettenti attól, hogy a frontvonalból tudósítsanak. Van olyan hely, ahol semmiképpen nem szeretne dolgozni. Ez szerinte mindenképpen frusztráló: a haditudósítók legfontosabb célja, hogy a nyilvánosság erejével segítsék egy-egy konfliktus megoldását, láttassák, milyen példátlan és tűrhetetlen jogsértések és igazságtalanságok történnek szerte a világban, amelyek emberek millióinak életét teszik tönkre.
Ez a küzdelem ugyanakkor néha reménytelennek látszik. Hiába a számos tudósítás, tényfeltáró cikk és figyelemfelkeltés, vannak olyan helyzetek és visszaélések, amelyek hosszas és kitartó munka után is változatlanok maradnak. Lamb számára talán a legfrusztrálóbb ilyen helyszín a Mugabe által irányított Zimbabwe. Éveken keresztül mindent leírt az ott felépített rendszer tapasztalatairól. Mugabe népet sanyargató diktatórikus kormányzásáról, a jogtalan atrocitásokról, indokolatlan erőszakról, kínzásokról, megfélemlítésről, az éhezésről. Lambnek és több munkatársának köszönhetően mindezek a visszaélések már ismertek a nemzetközi közösség előtt, ugyanakkor mindmáig nem sikerült olyan nyomást gyakorolni, amely változást hozott volna a rendszerbe. Az eredménytelenséget látva úgy érezte, hogy értelmetlen ezzel tovább foglalkoznia – ekkor egy jól ismert helyi ellenzéki, emberi jogi ügyvéd tette helyre: ha ő sem hisz benne, hogy változhat a rendszer, és ő sem mondja el történetüket a külföldnek, akkor a reménytelenségben élő zimbabweiek miben higgyenek, mi adjon értelmet küzdelmüknek?
Kellenek ugyanis azok az emberek, akik képesek hinni a nagy ügyekben, és a látszólagos reménytelenség ellenére is kiállnak az igazság mellett. Ilyen Christina Lamb, és ilyen Malala is. A hozzájuk hasonló személyiségek tettei adnak erőt sokaknak egyéni küzdelmükhöz, és ők azok, akik miatt elhisszük: van remény arra, hogy a világ egyszer jobb lesz.