2014. dec. 19.

A karácsony és az advent időszaka minden EU-s országban a legnagyobb ünnepek közé tartozik, a legtöbb helyen az ünnepi szokásokban vallásos és pogány hagyományok keverednek. A családok közös ünneplése és az ajándékozás szinte minden országban jellemző, de ezeken túlmenően is találunk egymástól nagyon távoli országokban is hasonló vonásokat, ugyanakkor hihetetlenül változatosak az ilyenkor jellemző tradíciók. Van olyan ország, ahol a karácsonyi várakozás egyik legfontosabb része egy Donald kacsás rajzfilm családi megnézése. Van, ahol szenteste a fiatalok házról házra járnak és énekükkel kívánnak barátaiknak boldog ünnepet; és van olyan ország, ahol a hagyományos lottóhúzás a karácsonyi ünnep egyik legfontosabb része. Európa sokszínű hagyománya megfigyelhető már a karácsony elnevezéseiben is, és abban is,  hogy a hagyomány szerint az adott országban ki és mikor hozza az ajándékokat.

Te mennyire ismered a különböző, európai karácsonyi hagyományokat? Tudásodat most tesztelheted karácsonyi és újévi kvízünkben (a játékért kattintsatok a lenti képre) – ezzel kívánunk nektek jó készülődést és szép ünnepet!

karacsony.jpg

Malala, a pakisztáni lány az átlagos tinédzserek életét éli. Mindennapjai olyanok, mint bármelyik fiatal lánynak az Egyesült Királyságban. Iskolába jár, tanul és különböző terveket sző a jövőjéről.


Igaz, ágya felett Angelina Jolie egyik kislánya által készített rajz lóg, és 14 éves korában Madonna személyesen neki dedikált egy dalt. Tavalyi születésnapján Beyoncé köszöntötte Instagramján, az ENSZ-ben felállva, tapssal ünnepelték, és december 10. óta a maga 17 éves korával ő a valaha élt legfiatalabb Nobel-díjas. De Malala volt az is, akit egy tálib fegyveres két évvel ezelőtt közvetlen közelről fejbe lőtt, mert kiállt és számos alkalommal szót emelt a lányok és a gyerekek oktatásának fontossága mellett érvelve – a pakisztáni tálibok ellenében.

Mindez azonban nem változtatott Malalán, a világ legbefolyásosabb tinijén, aki ugyanolyan közvetlen és kedves lány maradt, mint amilyen a rá irányuló hatalmas figyelem előtt volt. Most végre Birminghamben úgy élhet és tanulhat, mint bármely kortársa. A hírről, hogy idén ő kapta meg a béke Nobel-díjat, a tanárától értesült kémiaórán. Jellemző rá, hogy nem akart mulasztani az iskolában, és csak az órák után ment haza és osztotta meg örömét családjával.

Ki valójában Malala, hogyan él most hazájától távol, kényszerű száműzetésben, de a világ figyelmétől övezve, honnan merít erőt és inspirációt, mit ért el küzdelmével és hova vezet országa jövője? Többek között ezekről beszélgetett az Európa Pontban Feledy Botond újságíró legutóbbi vendégünkkel, Malala életrajzi könyvének írójával, a számos díjjal kitüntetett brit haditudósítóval, Christina Lambbel, miközben Lambet saját munkásságáról, kihívásairól és meglátásairól is kérdezte.

m1.jpgAz est két főszereplőjét, Malalát és Lambet közös könyvük, az Én vagyok Malala mellett az is összeköti, hogy mindketten hagyományosan inkább férfiasnak tartott területen dolgoznak: az emberi jogi küzdelem és az ehhez kapcsolódó aktivizmus, valamint a haditudósítás olyan veszéllyel és kockázattal jár, amelyeket jellemzően férfiak vállalnak. Ugyanakkor ezeken a területeken a nők sok esetben jóval hatékonyabban és nagyobb empátiával tudnak közvetíteni; ezt jól példázza Malala és Lamb munkássága is: területükön mindketten kiemelkedő teljesítményt nyújtanak és üzeneteik emberek millióihoz érnek el. Christina Lamb kilenc hónapon keresztül követte a Juszufzaj család mindennapjait és gyűjtött anyagot Malala életrajzi könyvéhez, amelynek megírására a lány kérte fel.

Malala testvéreivel és szüleivel a világ egy olyan konzervatív szegletében nőtt fel, ahol ha egy családba kisfiú születik, napokon keresztül ünnepelnek, de ha lánnyal bővül a család, azt szinte eltitkolják, és a rokonok együttérzésükről biztosítják a családot. Egy ilyen közegben a tanulás sokszor csak a fiúk kiváltsága: a szegény családokban – akár anyagi okokból, akár szélsőséges meggyőződésből, vagy épp a lányok nehezen garantálható biztonsága és a kevés és távoli iskolák miatt – a lányok jellemzőbben szorulnak ki az iskolapadból. Lamb mesélt arról, hogy Malala fellépését egyértelműen progresszív, aktivista apja inspirálta, aki másképp gondolkodik a lányok és a nők társadalmi szerepéről, mint a pakisztániak többsége, és akinek meggyőződése, hogy szűkebb otthonára, a Szvat-völgyre jellemző szegénységből egyedül az oktatás jelenthet esélyt a felemelkedésre. Ő maga több iskolát is létrehozott és vezetett a Szvat-völgyben. Jellegzetes történet ezzel kapcsolatban, hogy Malala születésekor a család által ajándékozott családfára, amelyen hagyományosan kizárólag a férfiágat és férfi öröklődést ábrázolják, az apja rárajzolta Malalát is.

m2.jpgBár Malalát aktivizmusa miatt évek óta hatalmas nemzetközi figyelem övezi, Christina Lamb szerint ő mégis megmaradt ugyanannak a lánynak, aki korábban volt, és ez szerinte elsősorban a nagyon szoros és szeretetteljes családi légkörnek köszönhető. Malala, amint lehet, szeretne visszaköltözni hazájába, de egyelőre erre kevés esély mutatkozik. A tálibok ugyanis figyelmeztették: ha visszatér Pakisztánba, ismét megkísérlik megölni őt. Egyelőre Birminghamben tanul, ahol biztonságban van, és valószínűleg itt is fejezi be tanulmányait, mert hisz benne, hogy küzdelmében legerősebb fegyvere a tudása. Érdekes ugyanakkor, hogy hazájában nemcsak a tálibok viszonyulnak ellenségesen hozzá, de a lakosság többsége is próbál tudomást sem venni róla; leginkább attól való félelmükből, hogy rosszul járhatnak, ha összefüggésbe hozzák nevüket Malalával. Pakisztánban sokkal kevésbé büszkék rá, mint más muszlim országokban, például Afganisztánban, ahol nagyobb megbecsültség övezi. Lamb elmondása szerint Pakisztánban elterjedt az a nézet, hogy a Malala elleni merénylet nem volt valódi, és nem úgy történt, ahogy az elhíresült: sokan már azt állítják, saját apja lőtte meg Malalát, hogy felhívják a figyelmet magukra. Többen az egészet a nyugat lejárató hadjáratának gondolják, amelynek keretében Pakisztánt megpróbálják rossz színben beállítani a nemzetközi közösség előtt.

Lamb nem adott túl bizakodó választ Pakisztán jövőjével kapcsolatban: amikor a kilencvenes évek végén egyik első kiküldetése ide vezette, még teljesen baráti, biztonságos országba utazhatott. Azóta a helyi szélsőségesek megerősödtek, a mérsékelt erők pedig sokkal kevésbé hallatják a hangjukat. Az ország sokkal veszélyesebbé vált, ahol a nyugati – kiváltképp az amerikai vagy brit – útlevél nem jó ajánlólevél. Külön aggodalomra ad okot az iszlám vallási iskolák, a medreszék térnyerése, amelyek sok fiatal számára a tanulás egyetlen lehetséges módját jelentik. Ezek a szigorú, puritán, vallási mozgalmak által fenntartott intézmények elsősorban az iszlám ideológiát és a Koránt tanítják a diákoknak. sokak szerint ezek az iskolák jelentősen hozzájárulnak a vallási radikalizmus terjedéséhez.

A nők egyenjogúsága, oktatása, szakmai előmenetele és a hatalomban való részvétele ugyanakkor nem csak olyan fejlődő országokban akadályozott, mint Pakisztán. Sok fejlett országban (akár Németországban, vagy az Egyesült Királyságban) uralkodnak még sztereotip elképzelések a nők (felső)oktatásban való részvételéről, illetve dominálnak bizonyos képzéseket férfiak. Lamb szakmája is ilyen, aki elmondta: az egyetemen egyedüli nőként tanult a szakán, és például sosem dolgozott még női hírszerkesztővel. Egyetértett azzal: saját országára is igaz, hogy mind előítéletekben, mind tényszerűen messze vagyunk az egyenlőségtől, egyenlő lehetőségektől. Természetesen ebben nagy szerepet játszik az is, amivel Christina Lambnek is szembesülnie kellett: embert próbáló feladat a választott hivatást felelősségteljesen betölteni, és emellett egyszerre jó édesanyának is lenni.

m3.jpgSzakmájáról beszélve Lamb elmondta: sok változás történt, amióta elkezdte pályáját. Sokkal több már a női tudósító, a kommunikációs lehetőségek pedig egyértelműen rengeteget fejlődtek a telextől a műholdas, azonnali tájékoztatásig. Sajnálatos módon emellett megváltozott a világban a biztonság és a „lefedhető területek” nagysága is: míg pályája elején viszonylag kevés és jól lokalizálható konfliktusos gócpont volt, addigra mára, a terrorizmus erősödésével rengeteg helyre kockázatos már beutazni. Az utóbbi idők nyilvánosságra hozott videói, amelyekben az Iszlám Állam egy-egy nyugati újságírót végez ki, sok pályatársát, így őt is elrettenti attól, hogy a frontvonalból tudósítsanak. Van olyan hely, ahol semmiképpen nem szeretne dolgozni. Ez szerinte mindenképpen frusztráló: a haditudósítók legfontosabb célja, hogy a nyilvánosság erejével segítsék egy-egy konfliktus megoldását, láttassák, milyen példátlan és tűrhetetlen jogsértések és igazságtalanságok történnek szerte a világban, amelyek emberek millióinak életét teszik tönkre.

Ez a küzdelem ugyanakkor néha reménytelennek látszik. Hiába a számos tudósítás, tényfeltáró cikk és figyelemfelkeltés, vannak olyan helyzetek és visszaélések, amelyek hosszas és kitartó munka után is változatlanok maradnak. Lamb számára talán a legfrusztrálóbb ilyen helyszín a Mugabe által irányított Zimbabwe. Éveken keresztül mindent leírt az ott felépített rendszer tapasztalatairól. Mugabe népet sanyargató diktatórikus kormányzásáról, a jogtalan atrocitásokról, indokolatlan erőszakról, kínzásokról, megfélemlítésről, az éhezésről. Lambnek és több munkatársának köszönhetően mindezek a visszaélések már ismertek a nemzetközi közösség előtt, ugyanakkor mindmáig nem sikerült olyan nyomást gyakorolni, amely változást hozott volna a rendszerbe. Az eredménytelenséget látva úgy érezte, hogy értelmetlen ezzel tovább foglalkoznia – ekkor egy jól ismert helyi ellenzéki, emberi jogi ügyvéd tette helyre: ha ő sem hisz benne, hogy változhat a rendszer, és ő sem mondja el történetüket a külföldnek, akkor a reménytelenségben élő zimbabweiek miben higgyenek, mi adjon értelmet küzdelmüknek?

Kellenek ugyanis azok az emberek, akik képesek hinni a nagy ügyekben, és a látszólagos reménytelenség ellenére is kiállnak az igazság mellett. Ilyen Christina Lamb, és ilyen Malala is. A hozzájuk hasonló személyiségek tettei adnak erőt sokaknak egyéni küzdelmükhöz, és ők azok, akik miatt elhisszük: van remény arra, hogy a világ egyszer jobb lesz.

Európai gondolkodók sorozatunkban kortárs európai véleményformálókat látunk vendégül és faggatunk az EU jelenéről és jövőjéről, akik az Európa újragondolásáról indított párbeszédhez kapcsolódóan fejtik ki, mit gondolnak a jelenlegi Európáról és benne az Unióról, hogyan látják a közösség jelenlegi szerepét és jövőjét.

zanussi.pngA sorozat első két tudósa (Tomáš Sedláček cseh közgazdász, illetve Jürgen Habermas német filozófus) után legutóbb egy művész, a világhírű lengyel filmrendező, Krzysztof Zanussi volt a vendégünk, aki nemcsak világot járt és világszerte elismert művész, de a rendszerváltás utáni időszakban diplomata is volt. Zanussi a Színház- és Filmművészeti Egyetemen tartott előadás és egy kötetlenebb beszélgetés keretében osztotta meg az érdeklődőkkel gondolatait. A legfontosabbakból válogatva foglaljuk most össze az elhangzottakat (az Európa Pontban Mészáros Antónia volt beszélgetőpartnere).

Előadásának mottójául Kipling egy mondatát kölcsönözte, miszerint „A kelet az kelet, a nyugat az nyugat”. Kipling szerint a nyugati és az (ázsiai értelemben használt) keleti társadalmak olyan különböző alapokra épülnek, amelyek hosszú távon a két rendszert távol tartja egymástól – bármennyire is hat egyik a másikra, az alapok különbözősége miatt e két gondolkodásmód sosem fogja igazán megérteni egymást. Zanussi szerint ez a fajta szembenállás jelen van Európában is. A keleti országok és a nyugatiak hasonlóképpen két különböző mentalitást képviselnek Európában, a különbözőség meghatározó alapja pedig a zsidó-keresztény hagyományokra épülő nyugat és az ortodox kereszténységre alapozó kelet szembenállása. Ilyen értelemben Zanussi Lengyelországot, Magyarországot a nyugathoz, míg Görögországot, Bulgáriát és Romániát a kelethez sorolja. Szerinte a zsidó-keresztény alapok elhozták a szabadság fogalmát, az egyén szabadságát, amelyben az ember „Isten gyermeke”. Ez a világon egyedülálló inspirációt biztosított, és megalapozta a nyugat sikerét. Zanussi szerint Lengyelország és Magyarország nyugati típusú gondolkodású ország, a hagyományokból kiindulva itt az emberek másképp viszonyulnak a tulajdonhoz, a valósághoz, másfajta lelkiség a jellemző és más az egyház és az állam kapcsolata – mindez pedig meghatározza az emberek mentalitását. Véleménye szerint ugyan Európa ilyen szempontból nem egységes, ugyanakkor ettől még lehet konstruktív a kapcsolat Kelet és Nyugat között, és a két gondolkodásmód kölcsönösen tanulhat egymástól.

Zanussi szerint az „európai egység” önmagában is ellentmondásos – hiszen a kontinens és benne az EU országai olyan sokszínűek, hogy nehéz egységről beszélni ilyen értelemben, de éppen ebben rejlik az ereje. A sok különböző hagyomány és kultúra együttélése, együttműködése és egymásra hatása teszi ilyen sikeressé ezt a térséget. A kontinens régiói, országai évszázadok óta vetélkednek egymással, ugyanakkor tanulnak is egymástól – ez a küzdelem formálta az európai országokat olyanná, amilyennek ma ismerjük őket. Ez az ellentmondás, küzdelem ugyanakkor minimálisra csitult az utóbbi évtizedben, Zanussi szerint ez pedig az európai projekt, az EU érdeme: lassan a harmadik generáció nőhet úgy fel az Európai Unióban, hogy nem ismeri személyesen a háború borzalmait, és ezt nem szabad elfelejtenünk.

Sokan ugyanakkor egyre kevésbé hisznek az európai projekt sikerességében, ahogy Magyarországon is erősödtek az utóbbi időben az EU-t kritizáló hangok. Lengyelországban azonban nem ez a helyzet, az ország maradt „euro-optimista”. Ott az EU, a „nyugat” szinonimájaként, Oroszország Ázsia és az orosz hatás alternatívájaként jelenik meg és töretlenül népszerű. Az oroszosítás a visszafejlődést, a nem minőségit jelenti az emberek fejében, az EU megőrizte az ezzel ellentétes, „modern”, jó, erkölcsileg felsőbbrendű jelentését.

Zanussi szerint az EU az egyértelmű gazdasági előnyök (pénzügyi és technológiai támogatások, ösztöndíjak) miatt is megérdemli a bizalmat, hiszen rengeteg pénzügyi támogatást kap tőle mind Lengyelország, mind Magyarország, és „cserébe az EU nem kér semmit”. Emellett beteljesítette ezen országokban az „európai álmot”, hozzájárult a középosztály megerősödéséhez. Az EU-nak is köszönhető, hogy egyre több embernek van lehetősége a gyarapodásra, kiteljesedésre – nemcsak pénz tekintetében, de lélekben is: a rendszerváltás előtt nem létezett a választás lehetősége, amely az EU-ban adott, ahol megvan az önkifejezés lehetősége az elfogadott egyetlen igazság helyett.

Az európai kultúra és az amerikai tömegkultúra kapcsán kifejtette: nem látja azt problémának, hogy az európai filmművészek nem jutnak el tömegfilmjeikkel olyan széles közönséghez, mint az amerikai mozik, és nem is feltétlenül célozzák ezt. Egy alkotás értékét nem az fejezi ki, hogy hány emberhez jut el – Mozart és Haydn művészete is csak kevesek kiváltsága volt, az utókor viszont helyére tette zsenialitásukat. A mai európai rendezők elkényeztetik az, egyébként az amerikainál szofisztikáltabb nézőket azzal, hogy nem feltétlenül igazodnak a tömeg ízléséhez, hanem szinte mindenkit külön-külön kiszolgálnak.

Számos, hazánkat és az EU egészét érintő kérdésről beszélt még Zanussi magyarországi előadásai során. Nagy örömünkre a hazai sajtó számos szempontból, alaposan feldolgozta gondolatait (pl. VS.hu, Mandiner, Népszava, Librarius)., Reméljük, hogy a magyar közönséggel megosztott gondolatai továbbgondolásra ösztönöznek sokakat, és izgalmas vitákat generálnak még a továbbiakban is – akár új lökést adva az EU-ról szóló párbeszédnek is.

Krzysztof Zanussi november 26-án elhangzott előadását itt nézhetitek meg felvételről: 
http://www.ustream.tv/recorded/55849144

 

 

Forralt bor és szegfűszeges sütik illata a levegőben, kézműves termékek, lacipecsenye, találkozás régi barátokkal – a karácsonyi időszakra készülve sokunkban feléled a vágy, hogy mindezekből kapjunk egy adagot. Ilyenkor irány a legközelebbi karácsonyi vásár – mert bár panaszkodhatunk, hogy túlzsúfolt, drága a forralt bor, vagy ugyanolyan, mint tavaly volt, mégis sokunknak a karácsonyi ráhangolódás kihagyhatatlan része. És hogy pontosan hova érdemes ellátogatni? Például a Vörösmarty tér – amelyet számos európai lap a legjobb karácsonyi vásárok közt emleget – mindenképp megér egy látogatást. Aki valami újat szeretne kipróbálni, és ezért a szokásosnál egy kicsit messzebb is utazna, vagy érdekli, hogy közelünkben ki mit tud felmutatni ebből a műfajból, azoknak szól mostani posztunk.


Bécs


A legtöbb külföldi vásárt járó magyar talán ezt ismeri a legjobban. Autópályán vagy vonattal pár órán belül elérhetjük a Városháza terén (Rathausplatz) megrendezett vásárt. Ez a legnagyobb és legismertebb a bécsi adventi vásárok közül, a letétdíjas, egyébként megvásárolható karácsonyi bögrés forralt bor vagy puncs kötelező, a karácsonyi hangulat minden nap este tízig garantált.

becs.jpg

 

Nürnberg


A németországi adventi vásárok közül az egyik legrégebbi, és világszerte legismertebb a Nürnberger Christkindlesmarkt, amelynek hagyományai a XVII. századra vezethetők vissza. Kihagyhatatlan a nürnbergi puszedli, eredeti nevén Lebkuchen, amely sok más karácsonyi finomság mellett szintén EU-s oltalom alatt álló helyi specialitás, de a közel kétszáz standon számos egyéb finomságot és ajándékot találhatunk. (Ha sósra vágyunk, próbáljuk ki a helyiek kolbászos specialitását, a Drei im Wecklát!) A vásár egyik csúcspontja minden évben a Christkind-, azaz Jézuska-választás, aki a hagyományok szerint egy gyönyörű szép szőke lány, aki többek között beszédével hivatalosan megnyitja a vásárt, és a karácsonyi vásár „angyalaként” számos eseményen vesz részt az adventi időszakban. Az idei szerencsés Teresa Treuheit, aki egyébként két évig őrangyalkodik a nürnbergi adventi vásár felett.

nurnberg.jpg


München


Szintén itt a helye a bajorok legnagyobb karácsonyi vásárának Münchenben. A város utcáit, tereit ilyenkor nem a tucatnyi söröskorsóval egyensúlyozó lederhosés vagy dirndlis helyiek, hanem a tucatnyi forralt boros korsóval egyensúlyozó lederhosés vagy dirndlis helyiek lepik el. A legrégebbi német karácsonyi vásár, amelyet a történelemkönyvek szerint már 1310-ben megrendeztek. Sör vagy forralt bor – mindegy; egy kis wursttal és német fúvószenével garantált a bajor hangulat, amelyre minden évben közel hárommillióan kíváncsiak – akit érdekel, hogy milyen a téli München, annak irány a Marienplatz!

munchen.jpg


Ljubljana


Ha még nem fedeztétek fel nagy kedvencünket, Ljubljanát, a karácsonyi forgatag lehet erre apropó. A város ilyenkor gyönyörű színekbe öltözik, Plečnik épületei, hídjai különleges fényruhát kapnak, csakúgy mint a várost felülről vigyázó vár, amely ilyenkor mesebeli kastélynak tűnik. Pár óra útra van csak a szlovén főváros – mi télen-nyáron ajánljuk! (Foto: Dunja Wedam)

ljubljana.jpg


Pozsony


A legnagyobb vásárt Pozsonyban a Fő téren (Hlavné námestie) találjuk, ahol a szlovák karácsonyi menü valamennyi finomságát megkóstolhatjuk a kolbászoktól a libamájon és a káposztalevesen át a (szintén EU-s oltalom alatt álló) pozsonyi kifliig. Számos kísérő program – koncertek, fellépések és kézműves foglalkozások - színesítik a programot, egy egynapos kiruccanásra kitűnő programot szolgáltat a karácsonyi vásár. pozsony.jpg


Prága


Kicsit távolabb, de még a karácsonyi actio radiuson belül találjuk a prágai vásárt, amely a Tyn templom előtti téren található, az óváros közepén. Ahogy a legtöbb karácsonyi vásár, a prágai is a hagyományos kézműves termékekre helyezi a hangsúlyt, amelyek közül a fából készült játékok és egyéb faeszközök mindenképpen külön említésre méltók. Itt is megtalálunk minden helyi finomságot: a karácsonyi sonkát, sültkolbászt vagy a karamellás-mandulás édességet, a Staročeské Trdlót (helyi kürtőskalácsot). Persze a forralt bor (svařené víno) vagy finom cseh csapolt sör innen sem hiányzik. (Az óvárosi tértől öt percre, a Vencel téren szintén hatalmas karácsonyi forgatagot találtok – azt sem érdemes kihagyni.)

praga.jpg

(Fotó: Flickr)


Jó vásározást!   :-)

1989-ben a Szolidaritás győzött Lengyelországban, újratemették Nagy Imrét, a berlini falat vésővel és csákánnyal ostromolták, Prágában, a Vencel téren pedig óriási tömegek tüntettek – ezek a képek járták be a világsajtót a „csodák évében”. Kelet- és Közép-Európán végigsöpört a forradalom szele, megindult a demokratikus átalakulás hosszú folyamata, amely a mai egyesült Európához vezethetett. A tüntetőknek minden országban megvoltak a maguk, szimbolikus, mozgósító dalai, ezekből a rendszerváltó dalokból mutatjuk be nektek a legismertebbeket – harmadik, utolsó válogatásunkban a „déli” rendszerváltó országokból: Bulgáriából, Romániából és Szlovéniából. (Korábbi gyűjtéseinket itt és itt találjátok.)

Bulgária

Aз Съм Просто Човек (Csak egy ember vagyok)

A dalban a korabeli ideológia teljes elutasítása és a bolgár emberek szabadság utáni vágya fejeződik ki. A dalt Kiril Maricskov, a Scsurtcite (Щурците / Tücskök) frontembere szerezte az 1990-es választási kampány során, amely az ellenzék himnuszává vált. A Scsurtcite a mai napig az egyik legjelentősebb bolgár rockbanda, bár Maricskv az utóbbi időben már inkább szólóprojektekben dolgozik, a zenekar 2007-ben ünnepelte fennállásának 40. évfordulóját.

Szöveg, zene: Kiril Maricskov

Előadók: Kiril Maricskov és a Scsurtcite

Аз не съм комунист

и никога няма да бъда.

Аз не съм нихилист

и никога няма да бъда.

Аз не съм антихрист

И никога няма да бъда.

Аз съм просто човек.

Аз съм просто човек!

Nem vagyok kommunista

és sosem leszek.

Nem vagyok nihilista

és nem is leszek sosem.

Nem vagyok Anti-Krisztus

és nem is leszek sosem.

Csak egy ember vagyok.

Csak egy ember!

 

 


Románia

Desteapta-te române! (Ébredj fel, ó, román!)

Az „Ébredj fel, ó román” a forradalom dala Romániában. A dal az 1848-as forradalom alatt született; szövegében a román nemzet gyökereire utal és önrendelkezésre szólít fel, így azóta is ez a dal a hazafiság dala, amely valamennyi nemzeti megmozdulás alkalmával felcsendült, amikor a román nép a függetlenségéért és szabadságáért küzdött. Így természetesen ezt énekelték az 1989-es események alkalmával is, így ez a román rendszerváltás egyik legfontosabb dala, amely azóta egyben Románia (és 1994-ig Moldova) nemzeti himnusza is.

Deşteaptă-te, române, din somnul cel de moarte,

În care te-adânciră barbarii de tirani

Acum ori niciodată croieşte-ţi altă soartă,

La care să se-nchine şi cruzii tăi duşmani.

Ébredj, román, ébredj halotti álmodból,
Melybe süllyesztettek barbár zsarnokok!
Most vagy soha, teremts magadnak eljövendő sorsot,
Melynek kegyetlen ellenséged is meghajolni fog!

 

 


Szlovénia

Zdravljica (Áldomás)

Zene: Stanko Premrl; szöveg: France Prešeren

Az Áldomás nem csak a forradalom, hanem egész Szlovénia dala. Szövege France Prešeren 1844-es Áldomás című versén alapszik, amelyet később Stanko Premrl zenésített meg. A költemény születésekor Szlovénia a Habsburg birodalom része volt, a vers a szlovének függetlenségi vágyát fogalmazza meg. A dalt a nyolcvanas években újra felfedezték, és a szlovén függetlenség legfontosabb kifejezőjévé vált. 1988-ban, mikor négy ellenzéki újságíró politikai pere zajlott, ettől voltak hangosak az utcák. A Zdravljica lett a független Szlovénia nemzeti himnusza, amelynek szövege az Áldomás hetedik versszaka. A himnusz első sora feltűnik a szlovén veretésű 2 eurós érmén is.

Žive naj vsi narodi,
ki hrepene dočakat’ dan,
da, koder sonce hodi,
prepir iz sveta bo pregnan;
da rojak
prost bo vsak
ne vrag, le sosed bo mejak!

Éljenek mind a népek,
kik várják a nagy napot,
mely a földkerekségnek
hoz békésebb virradatot.
Mennyi rab
lesz szabad
és jó szomszéd a nap alatt!

 

(Tandori Dezső fordítása)

 

 


A válogatás, és a leírások a Bundesstiftung zur Aufarbeitung der SED-Diktatur és az Európai Bizottság Kommunikációs Főigazgatósága által kiadott „
Sound of Revolution” válogatás CD-jén és kiadványán alapszik.

(A szövegek magyarra átültetése a legtöbb esetben szabad, nem irodalmi igényű fordítás, amelynek célja, hogy a szövegek egy-egy jellemző része megismerhető legyen magyarul is – természetesen örömmel fogadjuk a szebb vagy pontosabb változatokat.)

Az Európai Parlament mindig is fontosnak tartotta az emberi jogok védelmét és 1988 óta jutalmazza a Szaharov-díjjal a szabadságjogok védelmezőit. A díjjal azokat a kivételes személyiségeket vagy csoportokat tüntetik ki, akik az intolerancia, a fanatizmus és elnyomás ellen harcolnak, egyben felhívja a figyelmet a díjazottak ügyére és a különböző, világszerte jellemző emberi jogi visszásságokra.

Érdekes, hogy díjat arról a Szaharovról nevezték el, akinek nevéhez a hidrogénbomba, az emberiség egyik legpusztítóbb fegyverének feltalálása is kapcsolódik. Érthetőbb a névválasztás azonban, ha tudjuk, hogy ugyanez a Szaharov volt az, aki már a hatvanas évektől kezdődően szót emelt az emberi jogok és a politikai áldozatok védelmében, az akkori Szovjetunióban. Szaharov végzetes találmánya mellett az oroszok emlékezetében az egyik első ellenzéki személyiségként, polgárjogi aktivistaként él, aki már a szovjet időkben is kiállít az egyetemes értékek mellett. Szaharov megalkuvást nem ismerő életútja vitathatatlanul a változások élesztője volt a Szovjetunióban – többek között ezen erőfeszítéseiért ítélték neki 1975-ben a Nobel-békedíjat, a döntőbizottság szavaival elve „az emberiség lelkiismeretének szóvivője volt”. Sem a súlyos fenyegetések, sem a száműzetés nem tudta megtörni ellenállasát.

A díjat idén adták át 26. alkalommal, a korábbi kitüntetettek sorában találunk filmrendezőt, ügyvédet, orvost, gyereküket kereső édesanyákat, politikusokat, aktivistákat; és olyan neveket, mint a volt dél-afrikai elnök, Nelson Mandela, Kofi Annan volt ENSZ-főtitkár, a Riporterek határok nélkül, vagy az arab tavasz aktivistái. A díj megalapítása óta többször is előfordult, hogy a kitüntetettek nem tudták személyesen átvenni azt, mert országuk hatóságai megtiltották nekik. Néhányan közülük – például a kubai Guillermo Fariñas és a szintén kubai Asszonyok Fehérben nevű szervezet tagjai – évekkel később mégis átvehették a díjat. A díj eddigi története során 37 személyt vagy szervezetet tüntettek ki 29 országból: hatot Ázsiából, ötöt a közel-keleti és észak-afrikai régióból (MENA), ötöt Kelet-Európából, ötöt Afrikából, négyet Dél-Amerikából, hármat a Balkán-régióból, három díjat pedig nyugat-Európai ország vagy nemzetközi szervezet kapott.

szaharov_2014.jpg
Idén a Parlament a kongói Denis Mukwegét tüntette ki, a lázadók által elkövetett nemi erőszak áldozatává vált több ezer nő és lány testi és lelki rehabilitálása érdekében végzett munkájának elismeréseként. Mukwege fáradhatatlanul küzd a nők jogaiért és a kongói természeti erőforrások megszerzéséért folyó harcok megszüntetéséért. Ő maga is áldozattá vált 2012-ben, amikor fegyveresek elfoglalták az otthonát, és lányait fegyverrel fenyegették, családjával ekkor Európába szökött. 2013-ban tért vissza a Kongói Demokratikus Köztársaságba, amikor egy napi egy dollárnál is kevesebből élő nők csoportja összeállt, hogy megvegye számára a hazaútra szóló jegyet. Jelenleg a Panzi kórházban él, amelyet ő is vezet.

A díjra az Európai Parlament egy nagyobb csoportja tehet javaslatot, amelyek közül az emberi jogokhoz kapcsolódó tevékenységű szakbizottságok választják ki a három döntőst. A díjazottról végül az Elnökök értekezlete dönt, az 50 000 eurós díjazással is járó elismerést az EP novemberi, strasbourgi ülésén adják át.

Szaharov-díjhoz kapcsolódó programunkon, 12-én a 2013-as kitüntetett, Malala életrajzi könyvének társszerzőjével, Christina Lambbal beszélgetünk, regisztráció az eseményre: szaharov@prime-time.hu.

További információ a díjról és a díjazottakról:


Infografika a díjazottakról (kattintásra nagy méretben megtekinthető):

szaharov3-02.png

Csak kétféle ember létezik a világon: kutyások és macskások. Ez sokaknál nem döntés kérdése, sokkal inkább hitvallás vagy valami eleve elrendelt dolog – a kutyás nem érti, mit eszik a hízelkedő-doromboló, álságos és lusta szőrmókon a gazdája, míg a másik oldalnak a lihegős, mindenhol jelölős-szaladgálós, rossz szagú és nagyétkű lény tartása érthetetlen. E szembenállás valószínűleg kibékíthetetlen, átjárás nem nagyon létezik. (A felcsattanó döntésképtelenek hadáról most az egyszerűség kedvéért nem veszünk tudomást – a lelkük mélyén ők is tudják, hogy igazából csak az egyik csoporthoz tartoznak.)

Úgy éreztük, egy ilyen jelentős kérdést nem hagyhatunk feldolgozatlanul: utánanéztünk tehát, az EU országaiban melyik ország inkább kutyás, melyik inkább macskás.

Jöjjön tehát hiánypótló nagy összegzésünk:

Macskak_vs_kutyak.png


Az infografikához a FEDIAF (Európai Állateledel Ipari Szövetség) legfrissebb éves összefoglalóját vettük alapul. A térképen az adott országban többségben élő háziállatként tartott kedvencek száma volt a meghatározó - Magyarországon például a legutóbbi felmérés szerint összesen 2,25 millió macska és 2,1 millió kutya élt az állatbarát háztartásokban.

mal.jpgEgyik következő beszélgetésünk főszereplője mindössze 17 éves, de már megkapta a világ legjelentősebb emberi jogi elismeréseit – a Nobel-békedíjat (2014) és az Európai Parlament Szaharov-díját (2013), egy éven belül kétszer szerepelt a Time magazin címlapján és 16. születésnapját az ENSZ külön ünnepnappá emelte. Ő Malala Juszufzaj, a pakisztáni lány, aki hazájában az élete veszélyeztetésével is kiállt elveiért – azért, hogy a lányoknak ugyanolyan joguk legyen tanulni, mint a fiúknak.

Tevékenységéről nemrégiben (ön)életrajzi könyv jelent meg, ennek társszerzőjével, az elismert haditudósítóval, Christina Lambbel beszélgetünk mindarról, amiért Malala küzd: a lányok oktatásáról, a nők egyenjogúságáról és természetesen magáról Malaláról december 12-én, az emberi jogi világnaphoz kapcsolódó programunkon.

Malala aktivizmusa már nagyon korán elkezdődött: mindössze 11 éves volt, amikor elkezdett blogolni álnéven a BBC számára. Blogbejegyzéseiben saját tapasztalatait osztotta meg arról, hogyan él a tálib uralom alá került pakisztáni Szvat-völgyben, mivel tölti mindennapjait egy olyan helyen, ahol a tálibok az iskolák közel felét lerombolták, és megtiltották, hogy a lányok iskolába járjanak. A lány aktív szerepvállalásában fontos szerepe volt és van édesapjának, aki tanárként és egy helyi iskola igazgatójaként mindenben támogatja Malala küzdelmét. Malala hamar kivívta a tálib vezetők ellenszenvét, akik többször megpróbálták elhallgattatni – 2012 októberében egy fiatalember közvetlen közelről fejbe lőtte az iskolából épp hazafelé tartó Malalát, aki majdnem belehalt sérüléseibe. Kis híján mártírt csinált a tálib rendszer Malalából, de ehelyett „az ügy”, a lányok azonos jogaiért való küzdelem ikonjává tette Malalát, aki ma az Egyesült Királyságban, Birminghamben folytatja tanulmányait.

Az ügy pedig igen jelentős: a világon jelenleg csaknem 250 millió fiatal lány nem járhat szabadon iskolába. Ez első sorban a fejlődő országokban jelent problémát, ahol vagy a szegénység miatt (ha egy család nem tudja megengedni magának, hogy minden gyermekét taníttassa, olyankor általában a lányok maradnak ki az iskolából), vagy egyéb világnézeti, vallási meggyőződésből kifolyólag esnek el a lányok a tanulás lehetőségétől, de olyan is van, hogy a messzi iskolába az esetleges erőszak miatt nem engedik el szüleik a lányokat. Pakisztán kimagaslóan rossz mutatókkal rendelkezik ebből a szempontból: az UNESCO felmérései alapján arányaiban itt marad ki a legtöbb gyerek az oktatásból, amelynek nagy része (kb. kétharmada) lány. Pakisztánban a lányoknak csak kicsit több mint a fele jár általános iskolába, középiskoláig mindössze közel egyharmaduk jut el. Nagy visszalépést jelentett ilyen tekintetben a 2008-2009-es talibán uralom, amikor az iskolák több mint 400 iskolát leromboltak, zömében lányiskolákat. Bár ez után a kormányzó erők visszaépítették az iskolákat, de arányaiban még mindig kevesebb a lányiskolák száma.

A Szaharov-díj átvételekor Malala úgy fogalmazott: „egy ország nem a hadserege által hatalmas, hanem az mutatja meg az erejét, hogy mennyire iskolázottak állampolgárai”. A pakisztáni tinédzser szerint több segítséget kell kapniuk azoknak a gyerekeknek, akik nem tanulhatnak. „Ezeknek a gyerekeknek nem Iphone-ra, X-boxra, Playstationre és csokoládéra van szükségük. Csak egy könyvet és egy tollat szeretnének” – mondta.

Az Európai Parlament mindig is fontosnak tartotta az emberi jogok védelmét, és immár 26 éve jutalmazza a Szaharov-díjjal a szabadságjogok védelmezőit. A díjjal azokat a kivételes személyiségeket tüntetik ki, akik az intolerancia, a fanatizmus és elnyomás ellen harcolnak.

cl.jpgA könyv társszerzője, az est vendége Christina Lamb a világ egyik legismertebb külügyi tudósítója, aki 1987 óta tudósít Pakisztánról és Afganisztánról. Oxfordban és a Harvardon végezte tanulmányait, öt alkalommal nyerte el az Év Brit Külügyi Tudósítója-díjat, valamint neki ítélték a Prix Bayeux-t, a haditudósítóknak járó legrangosabb európai díjat is. 2007-ben részt vett Karacsiban Benazír Bhuttó kampánykörútján, ahol több tucat ember lett öngyilkos bombamerénylők áldozata. Jelenleg a Sunday Timesnak dolgozik, férjével és fiával London és Portugália között ingázik.

A rendezvény ingyenes, de regisztrációhoz kötött, regisztrálni a Szaharov@prime-time.hu címre küldött e-maillel lehet. Szeretettel várunk minden érdeklődőt a beszélgetésen, részleteket az esemény Facebook oldalán találtok.

Az első porté készítője: Mark Seliger / Time