Itthon tankoljak, vagy majd a határ után? – külföldi nyaraláskor gyakran merül fel ez a kérdés. Egy európai autós vakáció alkalmával akár több ezer forintot is lehet spórolni azzal, ha kicsit előbb, vagy éppen később tankolunk az olcsóbb üzemanyagokat kínáló országban; érdemes ezért előre tájékozódni.

Valószínűleg már ti is találkoztatok olyan kéteurós érmékkel, amelyeknek a hátoldalán nem a megszokott nemzeti ábrák, szimbólumok voltak. Ezek a különleges pénzek olyan speciális emlékérmék, amelyek kiadására korlátozott darabszámban minden, eurót használó tagország (illetve az EU-val megállapodást kötő ország: Andorra, Monaco, San Marino, Vatikán) jogosult évi egy vagy 2012-től évi két alkalommal. Ilyen esetben a kéteurós hátoldalán egy-egy fontos nemzeti eseményről, alkalomról emlékeznek meg a tagállamok. Ezek az érmék – az Európai Központi Bank által jóváhagyott mennyiségben – törvényes fizetőeszközként forgalomba is kerülnek; a ritka példányok különösen értékesek a gyűjtők számára. Az első ilyen emlékérmét Görögországban bocsátották ki 2004-ben, az athéni olimpiai játékok alkalmából.

Az euró történetében eddig négyszer bocsátott ki közösen, kiemelkedő jelentőségű, európai esemény alkalmával emlékérmét az euróövezet 19 tagja:

– 2007 márciusában a Római Szerződés 50. évfordulója,

– 2009 januárjában a Gazdasági és Monetáris Unió létrejöttének 10. évfordulója,

– 2012 januárjában az euró bevezetésének 10. évfordulója,

– 2015 júliusában az EU zászlajának 30. évfordulója alkalmából.

Az eddig megjelent 2 eurós emlékérmeket az Európai Bizottság, vagy az Európai Központi Bank honlapján lehet megtekinteni, ahol országokra vagy megjelenési évekre lebontva kereshetünk rá a különleges pénzekre.

Öt tagállam – Olaszország, Finnország, Németország, Belgium és Luxemburg – bocsátotta ki a legtöbb fajta, országonként 17-20 eltérő mintázatú emlékérmet, míg a balti államok és Andorra csupán 1-4 alkalommal hoztak forgalomba különleges kéteurósokat.

Az emlékérmek kibocsátási mennyiségére két kikötést alkalmaznak az eurót használó államok:

– az összes ország által az előző évben kibocsátott kéteurósok mennyiségének 0,1 százaléka lehet emlékérme, amely küszöb indokolt, kiemelkedően indokolt esetben akár 2 százalékig is felmehet;

– az egyes országokban az emlékérmék aránya nem haladhatja meg az előző évben ugyanezen országban forgalomba helyezett kéteurósok mennyiségének 5 százalékát.

Az interneten számos érmegyűjtőkre specializálódott oldalt találunk. A kínálatból kiderül, hogy általában értelemszerűen a legkisebb példányszámban kibocsátott (monacói, andorrai, vatikáni) érmeket árulják a legmagasabb áron, így egy-egy vatikáni 2 eurós érme sokszor 60-100 euró feletti (!) áron talál gazdára – sőt, a csillagászat nemzetközi évéről megemlékező (106 ezer példányban vert) 2009-es vatikáni érmét egy helyen 600 euró feletti áron árulták. Van olyan eset is, amikor nem az alacsony példányszám, hanem a téma miatt keresett valamely érme: akad 50 euró feletti áron elkelt 2004-es, 1 milliós példányszámú finn érme is, amely az EU bővítésének állít emléket. A legkisebb példányszámú érméket nem is tudják beszerezni, és így áruba bocsátani a kereskedői oldalak. Az átlagos emlékérmek 3-4 euróért cserélnek gazdát.

A messze legkisebb mennyiségű forgalomba állított – és így legkeresettebb – kéteuróssal Monaco dicsekedhet. Összesen 20 001 db érme kibocsátásával 2007-ben, Monacóban hozták forgalomba azt a kéteuróst, amellyel Grace Kelly hercegné halálának 25 éves évfordulójára emlékeztek meg. 2015-ben mindössze 10 000 db érmét bocsátottak ki a monacói erőd építésének 800. évfordulójára – egy ilyen érmét jelenleg egy online aukciós oldalon közel 1 300 eurós áron lehet megvásárolni. 2016 júniusában 15 ezres példányszámban adják ki a Monte Carlo alapításának 150. évfordulójára és III. Károly alapítóra megemlékező pénzeket.

Az előbbieken kívül még akad néhány érdekes érme, amely idén került forgalomba. Ilyen például a franciaországi foci EB-re 10 millió példányban készült kéteurós, amellyel némi szerencsével ti is találkozhattatok – érdemes eltenni emlékbe. Figyelemreméltó Lettország idei érméje is, amelyen a lett hagyományos tejipar szimbólumaként egy tehén szerepel.

Valószínűleg a gyűjtők kedvence lesz San Marino 2016-os kéteurósa, a csupán 85 000 példányban vert, William Shakespeare halálának 400. évfordulójának emléket állító pénzdarab is. Olaszország Donatello halálának 550. évfordulójára emlékezik a művész Dávid-szobrának fejével díszített érmével. De kiadtak idén a szlovák EU-elnökség, a balti kultúra (Litvánia), a vatikáni őrség felállításának 200. évfordulója, és az olimpiai csapat részvételére (Portugália) tiszteletére készített kéteurósokat is, érdemes végignézni az összeset.

Ezek után talán jobban megnézzük, mi kerül a kezünkbe, és ha szerencsések vagyunk, nagyon érdekes, különleges, akár komoly értéket képviselő emlékérmére bukkanhatunk, amelyeket nem adunk ki könnyű szívvel a sarki fagyizóban nyaralás közben.

Borítókép: Európai Bizottság, a 30 éves EU-zászló emlékérme tervezésének döntőjébe jutott variációk

Kockás mezes horvát-drukkerek, meggypiros magyarok, sárga-piros spanyolok – a foci Eb mérkőzései során (is) sokszor előkerültek a nemzeti lobogók és az államok hivatalos színei, amelyek kapcsán elgondolkozhatunk: miért pont az adott színeket használják, és a színek vajon mit szimbolizálnak? Összeállításunkban néhány érdekesebb európai zászló történetét és jelentését gyűjtöttük össze.

Magyarország

Az először az Árpád-házi királyok által használt fehér-vörös kombináció a 15. században a függőpecsétek sodratain kezdett kiegészülni a zöld színnel, a színösszeállítás a 16. század második felében, vélhetően a címerből eredeztethetően már zászlókon is feltűnt. Használata 1848-ig nem terjedt el, akkor azonban a forradalom során törvényben rögzítették hivatalos nemzeti jelképként. 1867 óta számít hivatalos színkombinációnak a piros-fehér-zöld, melyből a piros az erőt, a fehér a hűséget, a zöld a reményt jelképezi.

Németország

A német nemzeti lobogó hivatalos színei, a „Schwarz-Rot-Gold”, vagyis fekete-vörös-arany eredete nem egyértelmű, ám az biztos, hogy még az egységes Németország megalakulása előtt, az 1815-ben Napóleon ellen harcoló porosz sereg egy része, a lützowi szabadcsapatok fekete uniformisán vörös hajtóka és arany gombok voltak, illetve zászlajukként szintén fekete-vörös kombinációt használták, arany díszítéssel. Ezek a színek idővel a nemzeti egység és a polgári szabadság szimbólumává váltak az 1848/49-es forradalom idején. 1848-ban a német nemzetgyűlés a fekete-vörös-arany kombinációt határozta meg a német szövetség, illetve a későbbiekben megalapítandó német birodalom hivatalos színeiként. Az 1866-ban a poroszok vezetésével megalapított egységes német császárság ugyanakkor a hagyományos porosz fekete-fehér színeket használta, amelyet kiegészítettek a hanzavárosok vörös színével, így a császári német birodalom hivatalos színösszeállítása a fekete-fehér-vörös lett. 1919-ben változtatták vissza ismét fekete-vörös-aranyra a nemzeti színeket, és ezzel együtt a lobogót is, ezt 1933-ban, a Harmadik Birodalom azonban visszacserélte a fekete-fehér-vörösre. Mind az NSZK, mind az NDK nemzeti színként a fekete-vörös-aranyat határozta meg 1949-ben, így természetesen az 1990-es egyesülés után is megmaradt ez a színkombináció a Bundesflaggén.

Egyesült Királyság

Az Egyesült Királyság zászlaját, ismert nevén Union Jacket 1801-ben alkották meg az Anglia és Skócia lobogójának kombinációjából készült Union Flag és az ír zászló egyesítéséből. A Jack kifejezést eredetileg a hajókra kitűzött zászlókra alkalmazták, de egyes vélemények szerint I. Jakab, Skócia és Anglia egyesítőjének becenevéből eredeztethető. A skótok adta kék háttér előtt három kereszt figyelhető meg: a legvastagabb az angolok védőszentje után a Szent György-kereszt, a másik piros kereszt az írek védőszentje tiszteletére a Szent Patrik-kereszt, míg a mellette található fehér kereszt a skót András-kereszt.  A Union Jacket sokáig csak a brit hadsereg használhatta, csupán 1908-tól számít az Egyesült Királyság hivatalos zászlajának.

Olaszország

A zöld-fehér-piros sávos, címer nélküli Il Tricolore hivatalosan 1948-tól használatos olasz nemzeti jelképként, de a színek használata régebbre nyúlik vissza. A három színt a mai formájában először a Ciszpadán Köztársaság használta 1797-ben, amely Milánó zászlajának piros-fehér színeit egészítette ki a milánói polgárőrség uniformisának zöldjével. Egyes értelmezések szerint a zöld a reményt, a fehér a hitet és a piros a könyörületességet szimbolizálja, más forrás szerint a zöld az ország mezőire és dombjaira, a fehér az Alpok hófödte csúcsaira, a piros a függetlenségi harcok során elhullott vérre utal.

Spanyolország

1785-ben egy versenykiírás során született meg a mai lobogó piros-sárga-piros sávos színösszeállítása, amelyet főként a hadsereg használt, civil változatát öt sáv alkotta. A színek a Spanyolországot alkotó korábbi királyságok arany és vörös címerszíneiből származnak, bár egyes források szerint a bikaviadalokat is megidézi ez a két szín: a vörös a vért, a sárga az aréna homokját. A zászló közepén szereplő címer változott az idők folyamán, a jelenlegi hivatalos spanyol zászló, a la Rojigualda az 1979-es spanyol alkotmányban szerepel, és 1981 óta használatos.

Portugália

Portugália zászlaját egy zöld és egy piros sáv alkotja, a határvonalon a portugál címerrel: a pajzzsal és egy csillagászati eszköz, az armilláris gömb ábrájával, amely a nagy portugál felfedezőkre és a gyarmatbirodalomra utal. A korábbi kék-fehér színű lobogót 1910-ben váltották le a mai színösszeállításra, hivatalosan 1911 óta használatos a zöld-piros zászló. A színek egyik értelmezése szerint a hazát védők vérének vöröse és a remény zöldje alkotja a két sávot.

Franciaország

A francia trikolórban a Bourbon-ház hagyományos fehér színe a királyt jelképezi. A piros és kék színek Párizs színei, amelyeket a forradalmárok használtak a Bastille 1789-es ostroma során. A kék-fehér-piros Le Tricolore 1790-től használatos, jogszabályban 1794-ben rögzítették nemzeti jelképként.

Ausztria

A világ egyik legrégebb óta használt lobogója, az osztrák zászló 1786 óta használatos a hadseregben piros-fehér-piros összeállításban. Ennek eredete 1230-ra nyúlik vissza, amikor Babenbergi II. Frigyes herceg alatt hasonló színűre változtatják hercegség címerét és lobogóját. A legenda szerint V. Lipót osztrák herceg emléke miatt, aki a harmadik keresztes hadjárat alatt, 1191-ben olyan hősiesen harcolt, hogy a fehér zubbonya teljesen véressé változott, csupán a csata után levetett öve nyomán maradt egy fehér csík. Hivatalos nemzeti jelképpé ugyanakkor csak a Monarchia megszűnése után, 1919-től nyilvánították Ausztriában. A sas-címeres változatot kizárólag az állami intézmények használhatják, minden egyéb felhasználásra a címer nélküli, háromsávos változatot kell alkalmazni.

Horvátország

A piros-fehér-kék sávos, középen a címerrel: piros-fehér kockás pajzzsal (šahovnica – sakktábla) és felette öt koronával ellátott horvát lobogót hivatalosan 1990 óta használják, miután a címert abban az évben, a mai formájában megtervezték. A hagyományos szláv trikolórból álló zászló a forradalom során, 1848-ban alakult ki, a jugoszláv időket leszámítva szinte végig az időről időre változó, ám a horvátkockás motívumokat magában foglaló címerrel a közepén.  A zászló így magában foglalja a horvát (piros és fehér), szlavón (fehér-kék) és dalmát (piros és kék) királyságok hagyományos színeit. A 25 kockából álló, sakktáblára emlékeztető címer története a legenda szerint a 10. század végére vezethető vissza, amikor Držislav horvát király velencei rabsága alatt leült sakkozni a velencei dózséval, II. Orseolo Péterrel, akit háromszor legyőzött, ezáltal előzetes megállapodásuk szerint visszanyerve a szabadságát és a dalmát városok fölötti ellenőrzés jogát is.

Észtország

Az észt sinimustvalge (szó szerint kék-fekete-fehér) lobogót 1918-ban, Észtország első függetlenségének évében vezették be hivatalos jelképként. Előzményeként a Tartui Egyetem diákjai használták zászlójukként 1884-től, és az észt szabadságharcosok is a kék-fekete-fehér lobogó alatt harcoltak az oroszok ellen. 1940 és 1990 között az észtek nem alkalmazhatták hivatalos jelképként a trikolórt, csak 1990 óta újra az ország nemzeti zászlaja a sinimustvalge. Általános értelmezés szerint a kék a szabadságot, az ország feletti eget, az észt tavakat és a Balti-tengert szimbolizálja, a fekete az észt földet és az ország küzdelmes múltját, a fehér szín a hazát, az ország lakosságának jövőjét és boldogságát, valamint a havat, a nyírfaerdőket és a hosszú nyári estéket jelképezi.



A borítókép forrása