Ez a számláló a poszt nézettségét mutatja. Mindenképp olvasd el ezt a posztot a részletekért.

2013. ápr. 18.

rak1.jpgAz Európa Pont legutóbbi vendége Rakonczay Gábor volt, akinek a neve onnan lehet ismerős, hogy ő volt az, aki nagyjából egy éve egyedül egy kenuval, kicsit több mint 61 nap alatt átevezte az Atlanti-óceánt. Gábor nem most kezdte a (többek között Guinness-) rekordok gyűjtését, ugyanezt a távot már vegyes párosban is rekordidő alatt megtette, neve tavaly márciusban pedig nemcsak a hazai, de a világsajtót is bejárta. Rakonczay Gábor nemcsak azzal érdemelte ki a figyelmet, hogy kenuval előtte még soha senki nem tette meg ezt a távot, de az is rendkívüli volt, hogy az út nagyjából háromnegyede alatt nem volt kapcsolata a szárazfölddel. Az pedig végképp világszenzációnak számított, hogy ezt a rekordot nem valamelyik hagyományosan vízi nagyhatalomnak számító országból származó sportember teljesítette, hanem a még csak tengerparttal sem rendelkező Magyarországról származó fiatalember.  

Az, hogy fiatalon indult erre az útra, szintén nem megszokott – előadásából kiderült, hogy az ilyen embert próbáló, hosszú távokra általában csak negyven év felett vállalkoznak az evezősök. Ez nem véletlen: Gábor egyetért azok véleményével, akik szerint egy ilyen úthoz elengedhetetlen egyfajta érettség és alapos önismeret. Teljesen egyedül utazni, folyamatos kihívások közepette, társaság, vagy olyan valaki nélkül, akivel meg tudná osztani élményeit vagy nehézségeit, igen nagy kihívást jelent. Az emberben van egyfajta civilizációs kényszer, hogy megossza jó vagy rossz élményeit másokkal. Ha erre nincs lehetőség, egy-egy ilyen hosszú út során sok ember elméje elborul. Szinte alig van, aki hasonló helyzetben ne kezdene el hangosan beszélni magában vagy magával, sokan teremtenek egy képzeletbeli kísérőt ilyen utakra maguknak. Ahogy korábban egy már sokat tapasztalt evezős mondta neki: „az teljesen rendben van, ha az ember teremt magának egy útitársat a hosszú útra, csak arra vigyázzon, nehogy egyszer csak hárman legyenek – mert akkor tuti hosszú időre bezárják, ha egyszer kiér a szárazföldre”. Bár az út hihetetlen feladatok elé állította, és a szárazföldi életre való visszailleszkedés sem ment egyszerűen – egy képzelt útitársnál több azért szerencsére még sosem jelent meg Gábor hajóján.

K_EPA20120120074-1.jpgKihívás pedig bőven adódott azon a kéthónapos úton, amíg a Fa Nándor által épített keskeny, egyszemélyes kenuján elevezett Európa nyugati peremétől (Kanári-szigetektől) a karib-szigeteki Antiguáig. Utazásában segítette a kedvező tengeri áramlás, amely végig irányban tartotta a kenut, de folyamatosan eveznie is kellett, és az állandóan imbolygó hajóban egyhuzamban pár óránál hosszabb időt nem is aludhatott. Indulásakor a hajót a szükséges technikai felszerelések mellett természetesen telepakolta élelmiszerrel, amely kitartott utazása végéig. Előadásában Gábor részletesen elmesélte balesetét is: az óceánátkelő utazás egynegyede tájékán kenuja egy elképesztő erejű vihar következtében fejre állt és úgy is maradt, és a szellőzőnyíláson keresztül megállíthatatlanul beáramló óceánvíz következtében süllyedni kezdett. Ahogy elmesélte, saját maga is már szinte biztos volt abban, hogy ezt nem éli túl, de végül – a sokk és a felfokozott, halálközeli élmény hatására, az adrenalintól felpörgetve végül sikerült megfordítania a hajót, és így túlélnie a balesetet. Szinte mindene, így legtöbb technikai berendezése elázott és használhatatlanná vált – megszűnt a kapcsolat  szeretteivel, akikkel előtte minden nap beszélt, és ezután a külvilág nem is tudta követni, hol tart a tervezett útján, és azt sem, hogy egyáltalán életben van-e még. Az ezt követő szakasz volt talán az út legnehezebb része, amikor teljesen magára maradt, és a borulás által okozott veszteségek (elázott ételek és elektronikus szerkezetek) ellenére kellett folytatnia útját.

Az elképzelhetetlen mértékű lélektani megpróbáltatás mellett ilyen helyzetben az ember számos új kihívással is szembesül: bármiféle modern segédeszköz, vagy akár a hozott élelmiszer nélkül kell túlélnie. Ivóvizét már korábban is speciális szerkezet segítségével nyerte az óceánvíz megtisztításával, de gondolkodnia kellett az élelmiszer esetleges pótlásáról is. Erre végül nem volt szükség, bár „repülő halak” gyakran voltak vendégei a fedélzeten egy-egy nagyobb halraj-átvonulás után, valószínűleg ezekből a halakból – még ha nyers formában is – hozzájutott volna a túléléshez szükséges élelemhez. Mivel "tüzes eszközt" nem vitt magával, a betárazott ételek (konzervek) melegítését korábban is úgy oldotta meg, hogy ételét fekete csomagolásba burkolta, amely a közvetlen napsütés hatására kellő mértékben felmelegedett. Bár maradt egy üzemképes GPS navigációs eszköze, amellyel időről időre ellenőrizte helyzetét, a borulás után a nomád körülmények közé kényszerülve sokkal jobban támaszkodott a természet adta segítségre. A felhőzet alakulásából egy idő után elég jól meg tudta állapítani a következő napok időjárását, míg az éjszakai égbolt csillagai – a Hold mellett a Vénusz vagy a Jupiter – a pontos iránymeghatározásban, tájolásban segítették. Ahogy Gábor fogalmazott: „el lehet lenni áram nélkül is, csak egy kicsit másképp kell csinálni mindent”.

gaabor--10514.jpgGábor szerint egy ilyen út – tetézve a balesettel – mindenképpen megváltoztatja az ember világképét. Egyrészt a magány következtében, ennyire hosszú ideig „összezárva” saját magával az ember nagyon jól meg- és kiismeri saját magát, „ahogy az óceán tükröt tart neki”. Emellett sok, korábban természetesnek vett dolgot is átértékel magában. Minden, amiért a „szárazföldi életben” nem kell küzdeni, igazi kihívás volt az óceánon – ez segít láttatni a dolgok valódi értékét. A mai európai ember számára egy pohár, szinte bármikor rendelkezésre álló tiszta ivóvíz teljesen természetes – ám hiba ezt ilyen magától értetődőnek venni. Számos, korábban elengedhetetlenül fontos dologról bizonyosodott be számára, hogy valójában teljesen feleslegesek, amelyekkel azóta igyekszik tudatosan is leszámolni. Átértékelte emberi kapcsolatait is: az óceánon őt ért élmények hatására újragondolt sok mindent korábbi kapcsolatairól, és azóta igyekszik a megpróbáltatásokat túlélő, igazán fontos kapcsolatait jobban ápolni és megőrizni.

Gábor a kéthónapos út legcsüggesztőbb pillanataiban megfogadta, hogy életében többet hasonlóra sem vállalkozik, és még a Balatonhoz sem megy le soha. Persze ezt végül nem tartja be, jelenleg már következő, év végi óceánátevező útjára készül. „Kicsit olyan ez, mint egy zarándoklat” – állítja, de nem gondolja, hogy expedíciófüggő lenne. Kint az óceánon bár sok viszontagság érte, mégis tiszteli és nagyon megszerette a természet tisztaságát és őszinteségét. Míg a szárazföldön az emberek folyamatosan "játszmázásban" élnek, életükben egészen korán megszokják, hogy érdekeik mentén szerepeket kell játszaniuk, ármánykodnak, addig az óceán mindig őszinte volt hozzá. Ha beborult: esett, ha eltűntek a felhők: sütött a nap – a természet mindig azt adta, amit várt tőle az ember. Ezt nagyon könnyű megszokni és megszeretni. Azzal, hogy mindezeket megélte, teljesen átértékelte a világképét, amelyért hálás. Egy kérdésre válaszolva elmondta, hogy e hihetetlen élmények ellenére senkinek nem javasolná, hogy hasonló útra vállalkozzon – de senkit sem tartana vissza, aki már meggyőződött róla, hogy mennie kell. Bár neki az óceán, és az útján szerzett élmények változtatták meg életét, ugyanakkor úgy gondolja, korántsem biztos, hogy ez a kihívás másnak is pozitív élménnyel érne véget, mert szerinte „mindenkinek megvan a maga óceánja, amelyen át kell kelnie”.

A bejegyzés trackback címe:

http://europapont.blog.hu/api/trackback/id/tr75214940

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben.

Nincsenek hozzászólások.