Idén ünnepelhettük Magyarország uniós csatlakozásának nyolcadik évfordulóját. Magyarország uniós tagságával a magyar állampolgárok automatikusan uniós polgárok is lettek. Ez nem váltotta fel magyar állampolgárságunkat, csak kiegészítette azt: mindannyian plusz jogokkal rendelkezünk az EU-n belül, közvetve vagy közvetlenül részt vehetünk az uniós döntéshozatalban.
Az egyik ilyen legfontosabb uniós jogosultság a szabad mozgás (utazás és letelepedés) és munkavállalás joga – uniós polgárként bármelyik tagállamban letelepedhetünk, ha rendelkezünk az ottani megélhetéshez szükséges jövedelemmel, és a külföldi elhelyezkedéshez sem kell már munkavállalási engedély semelyik másik tagországban.
Uniós jogunk az is, hogy részt vehetünk a helyhatósági és európai parlamenti választásokon, és uniós lakhelyünkön magunk is választhatók vagyunk. Jogunkban áll petíciót benyújtani az Európai Parlamenthez az EU tevékenységi körébe tartozó, a beadót közvetlenül érintő (például uniós jogokkal, környezetvédelmi, fogyasztóvédelmi ügyekkel vagy épp a szakképzettség elismerésével kapcsolatos) kérdésben. Ha úgy érezzük, hogy egy uniós szerv megsértette valamely jogunkat, az európai ombudsmanhoz fordulhatunk (de csakis akkor, ha uniós intézmény ellen emelnénk panaszt – a nemzeti hatóságok tevékenységét a nemzeti ombudsman vizsgálhatja). Emellett jogunk van az unión kívül bármely országban – ha például ott nem működik magyar külképviselet – bármely másik tagország diplomáciai vagy konzuli védelmében részesülni (például elveszett útlevél vagy súlyos baleset esetén). Mindezek mellett uniós polgárként jogunkban áll nemzeti nyelvünkön, tehát magyarul az EU bármely intézményéhez fordulni és választ kapni, és megtekinthetjük az uniós szervek nyilvános és hivatalos dokumentumait. Fontos még megjegyezni, hogy az EU minden területen tiltja az állampolgárság alapján történő hátrányos megkülönböztetést is.
A Lisszaboni Szerződés elfogadásával egy új többletjogot is kaptunk, amely már régóta szerepelt az unió napirendjén: az európai polgári kezdeményezés (EPK) megteremtette annak a lehetőségét, hogy közvetlenül beleszóljunk az unió döntéshozatalába. Az EPK segítségével felvethetünk olyan uniós hatáskörbe tartozó témákat, amelyekkel szeretnénk, ha az uniós intézmények foglalkoznának (egészen pontosan az Európai Bizottságot jogalkotási javaslat előterjesztésére szólíthatjuk fel) – mindehhez egymillió aláírást kell összegyűjteni az EU legalább hét különböző tagállamából. Ha van tehát olyan téma, amivel kapcsolatban szeretnénk, ha lépne az EU, akkor hajrá, a lehetőség adott – bár egymillió aláírást összegyűjteni nem kis idő, de nem lehetetlen. A részletes, pontos feltételek elolvashatók az EPK hivatalos oldalán.
Bár a lehetőség csak idén április eleje óta áll rendelkezésre (ennyi időt kaptak a tagállamok az EPK működtetéséhez szükséges intézményrendszer felállítására), és az EP már be is fogadta az első kezdeményezéseket (az elsőt épp az Európa Napon), jelenleg hét ilyen kezdeményezés kapcsán gyűjtik az aláírásokat Európa-szerte. A legelső regisztrált kezdeményezés célja, hogy az EU még aktívabban támogassa az európai mobilitási programokat – mint például az Európai Önkéntes Szolgálatot (EVS) vagy az Erasmust –, többek között nagyobb pénzügyi ráfordítással, valamint interkulturális kompetenciák fejlesztésének támogatásával. Van olyan érvényes kezdeményezés, amely az uniós tagországok közötti telefonáláskor jelentkező emelt díjakat (roaming) szüntetné meg, egy másik azt szeretné elérni, hogy az uniós polgárok másik tagállamban élve valamennyi politikai választáson vehessenek részt. Gyűjtenek aláírást a „teheneknek is”, a kezdeményezők a szárnyasok és sertések mintájára szigorúbb állatjóléti előírásokat szeretnének a szarvasmarhák számára. Fogadtak be olyan kezdeményezést is, amelyik arra kéri a Bizottságot, hogy garantálja az ivóvízhez és egészségügyi ellátáshoz való jogot minden uniós polgárnak, egy másik az emberi magzatok jogát védené erősebben.
Napról napra egyre több kezdeményezés indul, amelyeket figyelemmel követhetsz az EPK összesítő oldalán – jogodban áll neked is, hogy kezdeményezz hasonlót, vagy ha szimpatikus valamelyik ötlet, azt aláírásoddal támogasd. Jogodban áll – élj vele!
Az Európai Írótalálkozó harmadik kerekasztal-beszélgetése a jelenleg kimagaslóan népszerű kortárs skandináv krimik világába nyújtott betekintést. A bűnügyi regény férfiasnak hangzik, ám a beszélgetés résztvevői, akik zömében ebben a műfajban alkotnak – a beszélgetés cseh moderátorát, Marek Seckart leszámítva – mind a női nemet képviselték, a beszélgetés folyamán erre a női dominanciára is választ kerestek a meghívott északi írók.
A panelbeszélgetésen a bűnügyi történetek írói, Agnete Friis és Lene Kaaberbøl dán szerzőpáros, a dán Katarina Mazetti és a finn Leena Lehtolainen mellett Janne Teller dán egzisztencialista író, a Semmi című botránykönyv szerzője, valamint az „énekelt politikai költészet” elsőkönyves svéd szerzője, Naima Chahboun vettek részt.
A beszélgetés egy része az északi bűnügyi regények népszerűségének okait kereste: mivel magyarázható az, hogy Stieg Larsson Millennium trilógiája óta az északi könyvesboltok polcain folyamatosan újabb és újabb krimik jelennek meg, miben érhető tetten a műfaj nem szűnő népszerűsége, amely egyesek szerint túlzottan beárnyékolja és uralja a mai skandináv / északi irodalom nemzetközileg kialakult képét.
Naima Chahboun szerint ez a fajta irodalom – amelyet ő kevéssé ismer – értelmezhető a jó értelemben vett munkásosztály irodalmának, a középosztály széles rétege számára érthető és szerethető műfajnak. Janne Teller, aki szintén más területen alkot, úgy látja, hogy ebben fontos szerepe van annak is, hogy ezek a művek a bűnt mint társadalomkritikai eszközt használják. Emellett szerinte neves kiadók azért adnak ki ilyen könyveket – nem állítható, hogy a „munkásosztály” mellett az értelmiség ne lenne ugyanúgy vevő ezekre a történetekre –, mert ma Skandináviában sokszor nem a minőség, hanem az eladhatóság diktálja a szabályokat. Véleménye szerint ugyanakkor a krimiknek is rendelkezniük kell erős sztorival, jól megírt karakterekkel, szép nyelvezettel és mélyebb történettel, hogy jó könyvnek lehessen nevezni.
Ezzel egybehangzóan a krimiíró Leena Lehtolainen azt emelte ki, hogy ezek a történetek a bűnügyi esetnél mindig valamilyen mélyebb társadalmi problémára világítanak rá, amelyekről egy-egy ilyen könyv hasznos vitát generálhat az északi országokban – ahogy azt tette a műfaj egyik megteremtőjének tartott Stieg Larsson is. Agnete Friis szerint a bűnügyi regények különösen alkalmasak arra, hogy társadalmi visszásságokra hívják fel a figyelmet, ahogy az ilyen regények középpontjába többnyire valamilyen perifériára szorult egyén kerül, akinek problémáival a befogadó skandináv államoknak is szembe kell nézniük – a könyvek azzal kapcsolatban is adhatnak útmutatót, hogy mit lehet és mit kell az ilyen helyzetekkel kezdeni. Katarina Mazetti svéd írónő úgy érzékeli, hogy országában ez összekapcsolódik azzal a folyamattal, amelyben a hagyományosan baloldali, szociálisan nagyon érzékeny vezető svéd politika egyre inkább jobbra tolódik, a bűnügyi regények szerzői pedig ezt a folyamatot kritizálják baloldalról.
A társadalomkritikai vonulat mellett Lene Kaaberbøl szerint a műfaj sikeréhez nyilvánvalóan az is hozzájárul, hogy ezek a történetek alapvetően szórakoztatóak, izgalmasak – az olvasót kíváncsivá teszik, akik szeretnek borzongani, amely élményt mind megadják ezek a könyvek. Ezzel egyetértett Katarina Mazetti is, aki szerint, ha feltesszük a kérdést, miért olyan népszerű a bűnügyi regény ma, azt is meg kell válaszolnunk, hogy miért szeretnek az emberek a halálról és sötét dolgokról olvasni. Janne Teller szerint ez azzal magyarázható, hogy ezekben a könyvekben a gonoszság, a bűn „kordában van tartva” – az ilyenekről más olvasni, mint megélni őket, kíváncsiak vagyunk rá, de biztonságban is maradunk még ettől, mert jól tudjuk, hogy az „oroszlán a rácsok mögött van”. Ahogy az ő műveiben, úgy szerinte a krimikben is a bűn és az erőszak csak eszköz, ürügy ahhoz, hogy más, sokkal fontosabb és mélyebb dolgokról írjon – az ő esetében ezek az élet értelmével kapcsolatos kérdések, a bűnügyi regényeknél pedig bizonyos társadalmi problémák. Ugyanakkor szerinte fontos különbség, hogy míg ő olyan dolgokról ír, amelyekre nem tudja a választ, a bűnügyi regényeknél ez nem így van. Teller úgy érzi, mindig sokat tanul írásaiból, a saját maga által létrehozott karakterektől. Ebben egyetértett Leena Lehtolainen, aki bár jómaga pacifista, mégis bűnügyi regényeiről ismert – elmondása szerint ő az ilyen történetek megírása közben a saját maga legsötétebb részeit kutatja, és magában, illetve az emberben rejlő gonoszt keresi.
Agnete Friis a skandináv krimik nemzetközi sikerességével kapcsolatban kiemelte: lehet, hogy egyesek úgy érzik, túlzottan népszerű a krimi, de ez a népszerűség nagyon nagy lehetőség is az északi országok számára. Többek között ennek is köszönhető például, hogy az Egyesült Királyságban vagy akár az Egyesült Államokban mindezek kapcsán megjelent egyfajta kíváncsiság a dán, illetve az északi országok kultúrája iránt. Ma nagy sikerrel fut a tengerentúlon több olyan dán piacra készített filmsorozat is, amely bepillantást nyújt a skandináv mindennapokba.
Minek tudható be a női dominancia a skandináv irodalom és látszólag a krimi területén? Janne Teller szerint ez főként azzal magyarázható, hogy Skandinávia az a hely, ahol női egyenjogúság a legerősebb, és ez, ahogy az élet más területein, úgy a korábban férfiak által uralt irodalomban is megmutatkozik. Lene Kaaberbøl szerint ez összefüggésbe hozható azzal is, hogy a régióban mára a felsőoktatásban is felülreprezentáltak a nők. Szerzőtársa, Agnete Friis ehhez azt fűzte hozzá, hogy az irodalom és az írás az a terület, amelyhez nem kell különösebb vagyon vagy tőke. Míg filmet készíteni csak sok pénzből lehet, (és a pénzvilágot szerinte még mindig a férfiak uralják), addig az íráshoz bárki hozzákezdhet komolyabb pénzügyi háttér nélkül, így ez szabad érvényesülési területet jelent a nőknek is. Lene Kaaberbøl ezt még egy gondolattal egészítette ki: az irodalom olyan hely, ahol bárki sokat tud beszélni – anélkül, hogy megszakítanák.
Ha érdekel a skandináv krimik világa, vagy Teller vagy Chahboun világa, a szerzők könyveit megtalálod a nagyobb könyvesboltokban!
Kép forrása: © Anita Schiffer-Fuchs
A tavalyi hagyományokat folytatva a Könyvfesztiválhoz kapcsolódóan a Lettre és a EUNIC közreműködésével idén is megrendeztük az Európai Írótalálkozót az Európa Pontban. A fő téma idén a „Befogadó Európa” volt, ehhez kapcsolódóan az első kerekasztal-beszélgetés résztvevői a közép-európai, a skandináv – mint a Könyvfesztivál kiemelt kultúrrégiója – és általában az európai irodalom mibenlétét, a kultúrkörök egymásra hatását, tágabb kontextusban az „identitás” sokrétű fogalmát boncolgatták – erről olvashattok egy rövid összefoglalót.
Claudio Magris, a Könyvfesztivál díszvendége, aki trieszti íróként a közép-európaiságot és a multikulturális európaiságot is jól ismeri, és több művében be is mutatta (többek között Duna című esszéregényében vagy a Habsburg-mítosz című könyvében), első hozzászólóként kiemelte az északi irodalom, az északi mentalitás hatását a közép-európai, illetve német irodalomra. Ibsen műveinek fordítójaként, így a norvég és északi irodalom jó ismerőjeként Magris úgy véli, hogy a modern, szabad skandináv polgárok által közvetített és megjelenítettek szabadságeszmény nélkül nem lehet értelmezni az európai „észak és dél” kapcsolatát – az északi írók, többek között Ibsen írásai egyértelműen nagy hatással voltak az európai írók munkásságára. Magris méltatta Ibsen különleges meglátását az élet tragédiájáról, arról a tragédiáról, amelyben az ember folyamatosan kutatja önmaga tökéletes kiteljesedésének módját, amelyet ha nem talál meg, bűnösnek érzi magát – ez a gondolat a közép-európai irodalomban is megjelenik. Magris úgy fogalmazott: az emberek Közép-Európában a „gyűlölet foglyai”, az író szerint a nemzeti identitás sehol máshol nem okozott olyan károkat, mint errefelé.
Andri Snær Magnason izlandi író kiemelte: országában a nemzeti érzés, az identitás mindig egyfajta „ártatlan nacionalitásként” jelent meg, korábban sosem bírt negatív konnotációval. Az izlandiak számára annyit jelentett, hogy büszkén vallották: „mi is lehetünk / vagyunk olyan jók, mint más nemzetek”. Mára ez az önkép az izlandi gazdasági összeomlás miatt kissé átalakult, mára „Európa”, a mai EU sokszor olyan színben jelenik meg, mint akik nem segítettek Izlandnak a szükségben, ugyanakkor a nyersanyagaikat kihasználnák – mára megjelent egy olyan attitűd, amelyben arról beszél: mi „miben vagyunk jobbak”. Közép- és Kelet-Európával kapcsolatban Magnason elmondta: kiskorában sosem gondolta volna, hogy lehetősége lesz valamikor ide, Közép-Európába utazni, vagy hogy innen lehetnének barátai. Közép- és Kelet-Európa el volt zárva a nyugattól, innen nem érték impulzusok országát. Mára ugyanakkor a kelet és nyugat közötti választóvonal megszűnt, és örül, hogy generációja ilyenfajta nyitásnak lehetett tanúja, amelyben kultúrák teljesen szabadon találkozhatnak.
Pia Juul dán írónő az identitás kérdésére reagálva elmondta: ő európainak és dánnak is érzi magát. Mindig is Dániában élt, ezt a nyelvet és országot ismeri a legjobban, így dán. Ugyanakkor van európai identitása is, ahogy ezt most Magyarországra érkezve is érezte – vannak olyan apró dolgok, amelyek egy közösséggé tesznek minket, európaiakat. Ugyanakkor ő saját hazájában utazva is tudja idegennek érezni magát: ahogy minden régió más és más, országán belül is ismeretlen emberekkel találkozik – viszont szerinte az olvasás és az irodalom ereje által a nemzeti identitás jelentősége elvész – az emberek barátságot és közösséget érezhetnek idegenekkel is.
Pia Juul honfitársa, Henrik Nordbrandt ennél jóval provokatívabban fogalmazott: szerencsétlennek érzi magát, amiért dánnak született, ezért amint tehette, „menekült” hazájából – hosszú éveket töltött Törökországban, Görögországban és Olaszországban, ma már ismét Dániában él. Bár dánként ez nem olyan evidens, ő mindig az uniós integráció mellett foglalt állást, mindig támogatta az EU-ban megvalósuló közösségi teret, az egységes piacot, ő nem lát olyan éles különbséget a „kontinentális Európa” és Dánia között. Nordbrandt saját nyelvét visszataszítónak gondolja, más nyelveket is elsajátított, amelyeket szintén alkotott, de az anyanyelve – ahogy minden írót – végigkíséri, „megtanult ezzel élni”.
A beszélgetés magyar résztvevője, Konrád György többek között identitásunk rétegzettségére hívta fel a figyelmet – egy író érezheti magát európainak, közép-európainak, magyarnak, zsidónak, mind fontos adaléka munkásságának. Élet és irodalom kapcsolatáról úgy gondolja, hogy míg az életben mindenki a középpontban érzi magát, addig az íróknál természetes, hogy úgy érzik, távol vannak a valóságtól – bár oda igyekezenek, talán soha nem érkeznek meg oda. Az irodalom egyik fontos feladata szerinte a jelen minél intenzívebb megélése, felfedezése, jelentésének és mélységének megértése – szerinte ugyanerre vágynak a drogot vagy alkoholt használók is.
Jostein Gaarder, a panelbeszélgetés norvég írója Európa és Skandinávia relációjában arra hívta fel a figyelmet, hogy mára megfordult a két térség viszonya: míg régen Európa volt gazdag és hozzá képest az Észak (kiváltképp Norvégia) szegény, mára ez épp fordítva van. Ez mindenképpen új jelenség, amit nem lehet figyelmen kívül hagyni. Jostein – harcos környezetvédőkét – az emberiség közös, „kozmikus felelősségére” utalt identitásának értelmezésekor: bár ő norvég, és norvégnak érzi magát, szerinte van, és kell legyen egy ennél egyetemesebb attitűd, amellyel a világot szemléljük. Rá kellene eszmélnünk arra a közösségre, amely minden embert összeköt a bolygón. Vannak olyan erkölcsi normák, közös értékeink a földön, amelyeket minden embernek meg kell őriznie, mert mindenki felelős az emberiség és a Föld jövőjéért. Gaarder megfogalmazása szerint az egyetemesen vallott emberi jogok mellett ideje lenne megfogalmazni az egyetemes emberi kötelezettségeket is: globális felelősségünk tudatában törekednünk kell arra, hogy megőrizzük a Föld értékeit a következő generációk számára. Szerinte az irodalomnak is ezt a célt kell szolgálnia, ezt kell az irodalmi alkotás fókuszába állítani.
A szerzők könyveit megtalálod a nagyobb könyvesboltokban!
Fotó: prae.hu / Bach Máté