„Közép-Európa, kelet és nyugat, észak és dél között” – kerekasztal-beszélgetés az európai irodalomról és identitásról

A tavalyi hagyományokat folytatva a Könyvfesztiválhoz kapcsolódóan a Lettre és a EUNIC közreműködésével idén is megrendeztük az Európai Írótalálkozót az Európa Pontban. A fő téma idén a „Befogadó Európa” volt, ehhez kapcsolódóan az első kerekasztal-beszélgetés résztvevői a közép-európai, a skandináv – mint a Könyvfesztivál kiemelt kultúrrégiója – és általában az európai irodalom mibenlétét, a kultúrkörök egymásra hatását, tágabb kontextusban az „identitás” sokrétű fogalmát boncolgatták – erről olvashattok egy rövid összefoglalót.

Claudio Magris, a Könyvfesztivál díszvendége, aki trieszti íróként a közép-európaiságot és a multikulturális európaiságot is jól ismeri, és több művében be is mutatta (többek között Duna című esszéregényében vagy a Habsburg-mítosz című könyvében), első hozzászólóként kiemelte az északi irodalom, az északi mentalitás hatását a közép-európai, illetve német irodalomra. Ibsen műveinek fordítójaként, így a norvég és északi irodalom jó ismerőjeként Magris úgy véli, hogy a modern, szabad skandináv polgárok által közvetített és megjelenítettek szabadságeszmény nélkül nem lehet értelmezni az európai „észak és dél” kapcsolatát – az északi írók, többek között Ibsen írásai egyértelműen nagy hatással voltak az európai írók munkásságára. Magris méltatta Ibsen különleges meglátását az élet tragédiájáról, arról a tragédiáról, amelyben az ember folyamatosan kutatja önmaga tökéletes kiteljesedésének módját, amelyet ha nem talál meg, bűnösnek érzi magát – ez a gondolat a közép-európai irodalomban is megjelenik. Magris úgy fogalmazott: az emberek Közép-Európában a „gyűlölet foglyai”, az író szerint a nemzeti identitás sehol máshol nem okozott olyan károkat, mint errefelé.

Andri Snær Magnason izlandi író kiemelte: országában a nemzeti érzés, az identitás mindig egyfajta „ártatlan nacionalitásként” jelent meg, korábban sosem bírt negatív konnotációval. Az izlandiak számára annyit jelentett, hogy büszkén vallották: „mi is lehetünk / vagyunk olyan jók, mint más nemzetek”. Mára ez az önkép az izlandi gazdasági összeomlás miatt kissé átalakult, mára „Európa”, a mai EU sokszor olyan színben jelenik meg, mint akik nem segítettek Izlandnak a szükségben, ugyanakkor a nyersanyagaikat kihasználnák – mára megjelent egy olyan attitűd, amelyben arról beszél: mi „miben vagyunk jobbak”. Közép- és Kelet-Európával kapcsolatban Magnason elmondta: kiskorában sosem gondolta volna, hogy lehetősége lesz valamikor ide, Közép-Európába utazni, vagy hogy innen lehetnének barátai. Közép- és Kelet-Európa el volt zárva a nyugattól, innen nem érték impulzusok országát. Mára ugyanakkor a kelet és nyugat közötti választóvonal megszűnt, és örül, hogy generációja ilyenfajta nyitásnak lehetett tanúja, amelyben kultúrák teljesen szabadon találkozhatnak.

Pia Juul dán írónő az identitás kérdésére reagálva elmondta: ő európainak és dánnak is érzi magát. Mindig is Dániában élt, ezt a nyelvet és országot ismeri a legjobban, így dán. Ugyanakkor van európai identitása is, ahogy ezt most Magyarországra érkezve is érezte – vannak olyan apró dolgok, amelyek egy közösséggé tesznek minket, európaiakat. Ugyanakkor ő saját hazájában utazva is tudja idegennek érezni magát: ahogy minden régió más és más, országán belül is ismeretlen emberekkel találkozik – viszont szerinte az olvasás és az irodalom ereje által a nemzeti identitás jelentősége elvész – az emberek barátságot és közösséget érezhetnek idegenekkel is.

Pia Juul honfitársa, Henrik Nordbrandt ennél jóval provokatívabban fogalmazott: szerencsétlennek érzi magát, amiért dánnak született, ezért amint tehette, „menekült” hazájából – hosszú éveket töltött Törökországban, Görögországban és Olaszországban, ma már ismét Dániában él. Bár dánként ez nem olyan evidens, ő mindig az uniós integráció mellett foglalt állást, mindig támogatta az EU-ban megvalósuló közösségi teret, az egységes piacot, ő nem lát olyan éles különbséget a „kontinentális Európa” és Dánia között. Nordbrandt saját nyelvét visszataszítónak gondolja, más nyelveket is elsajátított, amelyeket szintén alkotott, de az anyanyelve – ahogy minden írót – végigkíséri, „megtanult ezzel élni”.

A beszélgetés magyar résztvevője, Konrád György többek között identitásunk rétegzettségére hívta fel a figyelmet – egy író érezheti magát európainak, közép-európainak, magyarnak, zsidónak, mind fontos adaléka munkásságának. Élet és irodalom kapcsolatáról úgy gondolja, hogy míg az életben mindenki a középpontban érzi magát, addig az íróknál természetes, hogy úgy érzik, távol vannak a valóságtól – bár oda igyekezenek, talán soha nem érkeznek meg oda. Az irodalom egyik fontos feladata szerinte a jelen minél intenzívebb megélése, felfedezése, jelentésének és mélységének megértése – szerinte ugyanerre vágynak a drogot vagy alkoholt használók is.

Jostein Gaarder, a panelbeszélgetés norvég írója Európa és Skandinávia relációjában arra hívta fel a figyelmet, hogy mára megfordult a két térség viszonya: míg régen Európa volt gazdag és hozzá képest az Észak (kiváltképp Norvégia) szegény, mára ez épp fordítva van. Ez mindenképpen új jelenség, amit nem lehet figyelmen kívül hagyni. Jostein – harcos környezetvédőkét – az emberiség közös, „kozmikus felelősségére” utalt identitásának értelmezésekor: bár ő norvég, és norvégnak érzi magát, szerinte van, és kell legyen egy ennél egyetemesebb attitűd, amellyel a világot szemléljük. Rá kellene eszmélnünk arra a közösségre, amely minden embert összeköt a bolygón. Vannak olyan erkölcsi normák, közös értékeink a földön, amelyeket minden embernek meg kell őriznie, mert mindenki felelős az emberiség és a Föld jövőjéért. Gaarder megfogalmazása szerint az egyetemesen vallott emberi jogok mellett ideje lenne megfogalmazni az egyetemes emberi kötelezettségeket is: globális felelősségünk tudatában törekednünk kell arra, hogy megőrizzük a Föld értékeit a következő generációk számára. Szerinte az irodalomnak is ezt a célt kell szolgálnia, ezt kell az irodalmi alkotás fókuszába állítani.

A szerzők könyveit megtalálod a nagyobb könyvesboltokban!

Fotó: prae.hu / Bach Máté